Isztriai kalandozások

(hasznos tanácsok tapasztalatlan kirándulóknak)

In medias res

Ülünk a kocsiban, hajnali két óra, és egy kicsit sincs meleg, libabőr, ikeás kispárna és kék pokróc. A nap még csak most fordul a másik oldalára, híre hamva sincs a tűző melegnek.  Éjjel indulni jó, mondják sokan, hát mi is így tettünk. Hajnalra, amikor a nap úgy döntött, hogy megmutatja magát, már a Pilisben kolbászoltunk, várva a negyven kilométeres sebesség után a száguldás örömét. És végre Pest környékén rácsatlakoztunk a szürke szalagra, amely elvezetett egészen az Adriáig, sőt még azon is túl, az Isztriai- félszigetre.  A csodálatos száguldás során bele- bele aludtam a kalandba, de Zágráb előtt már éberen szemléltem a kicsit sem higiénikus tisztaságú wc-t az egyik INA benzinkúton.  Igaz láttam már gyomorforgatóbb illemhelyet is egy másik vonatos kaland során, a székesfehérvári vasútállomáson, de az egy másik történet, amely szintén az Adrián zajlott. Amikor a Nap már végre kibukott az alagutak mögül, megpillantottam a kékség királynőjét, az Adriát, valahol Rijeka (Fiume) környékén és nem bírtam levenni róla a szemem, pedig nem először láttam, volt már hozzá szerencsém.  Aztán hirtelen eltűnt a szemem elől, és én izgatottam vártam mint az első randi után a fiút, hogy mikor pillantom meg újra. A nap közben kezdte megmutatni erejét, és az autóban egyre melegebb lett, s klíma híján igencsak forrósodott a helyzet. Valamivel dél előtt olvashattam a Rovinj (Rovigno) feliratot.

Rijeka (Fiume)

Rovinj (Rovigno)

Hogyha nincsen eszed, legyen dzsípíeszed szlogen most igencsak nem vált be, mert a GPS sem találta meg az áhított szállást. Kénytelenek voltunk igénybe venni a lábbuszt, és egy kicsit körülnézni a környéken. A terep, hogy is mondjam kissé rendezetlen, mint egy építkezés utáni látkép, gaz és a fehér por, ami nálunk fekete. A botorkálás után ráakadtunk egy motorcsónakbrigádra, akiknek fogalmuk sem volt, hol találjuk a 18- as házszámot. De semmi pánik, egy kissé lejjebb láttunk egy turist info-t, ahol készségesen segítenek az elesett turistán. És így is volt, a hölgy felhívta nekünk Annamariját, a vendéglátónkat. Mikor kifordultunk az főútra, a kalapos mediterrán középkorú hölgy vehemensen integetett, és mutatta az utat a ház felé. Az tény, hogy mi egy bordó apartmant kerestünk, amit közben barnára festettek. Így jártunk, de a lényeg, hogy beköltözhettünk. A szobák pont olyanok voltak mint a képeken, tiszták és modernek, és ami egy kicsit sem elhanyagolható a mediterrán országokban, hogy volt klíma. Senkinek sem ajánlom azt a merényletet, hogy klímátlan apartmant válasszon. És még valami, otthoni honlapokon keressen szállást, egy olcsóbb, kettő a tulajjal tud egyezkedni, kérdezni. Szóval kipakoltunk, és pihentünk úgy egy órácskát, bár nem sokat aludtunk az úton, a tenger már várt, senki sem bírt lebzselni a klímás szobában. Még valami, kedves vendéglátónk két üveg dzsemmel fogadott és térképpel, ahol megmutatta az összes átlagos turista számára fontos helyet. Na de mi ugye cseppet sem tartottuk magunkat átlagosnak, és tudtuk, hogy saját magunk fedezzük majd fel a terepet. A tengerpartra egy gizgazos tájon vezetett az út, át a fenyvesen. Nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek, láttam már szebben kiépített strandot is. Kissé csalódtam, de adtam neki még egy esélyt. Végigmentünk egy darabon a part mentén, kerestük a megfelelő helyet, de elég sziklás volt mindenütt. Nem volt mit tenni, letelepedtünk egy helyre és irány a nagy sós víz. Kellemesen meleg volt és kellemetlenül sziklás, ezért vízi papucs nélkül nem ajánlatos bemenni. Gyerekbarátnak sem nevezném, de a látvány, amit e táj nyújt, tekintélyt követelő. Imádom nézni a tengert, megnyugtat, és messzi tájakra repíti a gondolataimat. Megszűnik tér és idő. Egyszerűen megunhatatlan.  De ha lemegy a nap, kénytelen az ember lánya hazaszedelődzködni ,és körülnézni egy kicsit a városban.

Rovinj nappal, háttérben a Szent Eufémia templom

Éjjeli hangulat

Külön fejezet illeti az itteni éjjeli pezsgést. Mert másképp nem is nevezhetjük. A lámpák fényében imbolygó csodálatos vitorlások képe tárul elénk. Mindenütt turista, németek, digók és hazaiak, néha egy-két honfitárs. Mindenki szórakozni, vacsorázni jött le a partra, és osztozni a szemet gyönyörködtető látványban. Az illatok kavalkádja csapja meg az orrom, főleg halszag terjeng a sós levegőben. Ember legyen a talpán, aki nem kap gusztust egy halvacsira. Éttermek tömkelege várja az éhes turistát. Itt- ott csalogatnak is a pincérek, nehéz ellenállni. Aztán mégis úgy döntünk, hogy közvetlen a parton, a helyi halászok éttermében vacsorázunk. Az étlap gazdag a tengeri ételben, de van itt pizza és tészta is. Nehéz a választás. A halak és tengeri kütyük a legdrágábbak, 50- 220 kuna körül mozognak. Én már régtől vágytam egy scampi húsra, erre az édes kis tengeri rákra, mert már egyszer rabul ejtett az édeskés íze. A többiek klasszikus halfilét, ill. pizzát rendeltek, mert nem azok a vakmerő fajták. Sokan vannak az étteremben, amely tulajdonképpen egy nyitott terasz, mellettünk a hullámzó tenger és láss csodát, előttünk sütik az ételeket, így senki sem panaszkodhat, hogy zsákbamacskát kap. Gondoltam én. Lassan megérkeztek a kellékek is, mint az evőeszköz, egy tálban víz és két kéztörlő. Rögtön elkezdtük találgatni, hogy vajon ki fog ma kezet mosni az étkezés után. Megérkeztek az ételek, az enyém jött utoljára s nagy meglepetésemre 16 fekete szempár bámult rám vissza a tányérról. Pánikba estem, mert első pillantásra gusztustalannak tűntek a rákicák, hozzájuk sem mertem nyúlni. Miután véget ért a pánikrohamom, segítséget kértünk egy pincértől. Így jár, aki kíváncsi, gondoltam, éhen marad a kis szörnyecskéivel a tányérján. De nem volt minden veszve, összeszedtem a maradék bátorságom, és a pincér mozdulatait utánozva összeroppantottam a kis rák páncélját, és kibányásztam belőle a húsát, a maradék fejrészből pedig kiszívtam a tenger nedűjét. Igen büszke voltam magamra, hogy képes voltam megenni egyedül egy egész tálca scampit. Az íze ugyanolyan finom volt, mint anno, mikor először kóstoltam. Ja, a halhoz remekül illik a helyi asztali bor. A vacsora izgalmai után sétáltunk egy kicsit a parton, majd elindultunk a szállás felé a part mentén, ami később rossz útvonalnak bizonyult. A tapasztalatlan turistának nem jut eszébe, hogy a parton található luxushotelek magánterületen fekszenek és éjjelre bezárulnak az átjáró kapuk, és véletlenül sem tud kijutni a főútra, ami haza vezetne. Ezért aztán csinál magának plusz két órás kitérőt, és eltéved a luxushotel medencével felszerelt parkjában, és álmodozik egyet, hogy mennyibe is kerülhet itt egy lakosztály. Na, de minden jó, ha a vége jó, visszataláltunk, és hullafáradtan zuhantunk az ágyba. Az álomra nem emlékszem, annyira ki voltam merülve, de reggel frissen és üdén és kívánatosan ébredtem. Úgy döntöttünk, érdemes nappali fénynél is szemügyre venni a városkát, főleg az óvárost, ahová éjjel már nem jutottunk el. Észrevettem, hogy itt minden felirat olaszul is fel van tüntetve, persze, hisz valamikor a Velencei Köztársasághoz, majd később Olaszországhoz csatolták. Érdekessége, hogy egy ideig a miénk is volt, mint az Osztrák- Magyar Monarchia része.  Az óváros (stari grad) mondanom sem kell, hogy meseszép. Kanyargós kis sikátorai, felfelé vezető utcácskái a Szent Eufémia- templomnál futnak össze, amelynek tornya kilátóként szolgál és potom 2 euróért beláthatjuk a környéket. Mondanom sem kell, hogy megéri felmenni a rozoga falépcsőkön, és madártávlatból megszemlélni a tengert. Ha már kellőképpen kifáradtunk a séta során, ajánlatos megkeresni egy a hazaiak által is látogatott kávézót és legurítani egy Aperol spritz-et. Ez a különlegesen frissítő narancssárga, könnyű, alkoholos ital igazi felüdülést hozhat a megfáradt turistának. De vannak itt még egyéb megkóstolni való italok is a bevállalósabbaknak, mert azért ne felejtsük el, hogy a napon közel 40 fok van.  Ilyen pl. a szilvapálinka (šljivovica),  vagy a mézpálinka szerűség a medovača. Kellemes hallgatni a hazaiak vehemens beszélgetését, ahogy épp a turistákat kritizálják, bár jómagam is az volnék, de ez így mégis más, ha közöttük kortyol az ember. Mindigis szerettem elvegyülni az otthoniak között, ellesni tőlük egy- két szófordulatot. Csak ülni és szemlélődni, figyelni az emberek viselkedését, arckifejezését, kicsit átvenni az ő élettempójukat, életérzésüket. Csodálatos ez a kulturális utazás. Este aztán még leülni egy üveg borral a sziklára, és had szóljon, élvezzük az életet. Árnyékot vadászni az égen, lesni, ahogy alábukik a nap a horizonton, igen, ezért érdemes élni. Az élet nem mesevilág, de ilyenkor számomra az. Egy kis csoda.

Rovinj esti látképe

Pula

Amikor már kellőképpen otthon érezzük magunkat, ellátogathatunk a közelben található városokba is. Ilyen a régmúltú város Pula. Igazi nagyvárosi hangulat fogad minket, emberek tömege hömpölyög mindenfelé. Mivel itt nem annyira gyakori a turist info, ezért gyorsan beszerzünk egy várostérképet és irány a látnivalók. Ami először a szemünkbe ötlik, az Aranykapu vagy más néven a Sergius diadalív. Itt kötelező a fénykép. Szinte bejáratként szolgál Pula óvárosába. Tovább haladva a szűk utcácskákon egy nagyobb térre érünk, ahol több nevezetes épületet pillanthatunk meg. Igazán impozáns az Augustus temploma, amely oszlopfőivel az ókori Rómát idézi, nem csoda, hiszen az 1. században Augustus császár emeltette. A téren található még a városháza gyönyörű épülete is.  Sok itt a látnivaló, ezért tovább haladunk, hogy megtekinthessük a Mária Mennybemenetele Székesegyházat. Belső tere igazán megnyugtató. Én minden szembejövő templomba betérek, megpihenek és elmondok egy imát. A templomból kijőve, Pula leghíresebb látványossága felé vettük az irányt, az amfiteátrum felé. Kissé csalódást okozott, hogy az épületet bérházak veszik körül, rontva ezzel az ókori idillt. Mondanom sem kell, hogy a belépés nem díjtalan, minden felnőtt látogató készítsen 40 kunát és megtekintheti a kolosszeum belső terét. A romok között mászkálva eszembe jutott, hogy micsoda viadalok színhelye lehetett ez az ősrégi monstrum. A hőség már- már elviselhetetlenné vált, ezért lemenekültünk a pincerendszerbe, ahol egy római leleteket bemutató tárlat várt ránk. Mondanom sem kell, hogy sokkal kellemesebb hőmérséklet fogadott. A kulturális kalandok után kijárt nekünk a kávé és hűsítő fagylalt, valamint el kellett rohannunk egy újabb parkoló céduláért, mivel az maximálisan 2 órára váltható a belvárosban. A pihenő után még egy látványosságot tekintettünk meg, ez pedig egy erőd volt, amely Pula fölött magasodott, és páratlan kilátást nyújt az amfiteátrumra és a kikötőre, valamint a város többi belátható részére. Ennek az erődnek a tanulsága, hogy mindenütt vannak magyarok, ill. magyar vonatkozás. A Szent István flotta süllyedésének történetét követhetjük itt végig fényképek, berendezési tárgyak és használati tárgyak segítségével.  A kimerítő városnézés után mire másra is vágyhat egy turista, mint a tengerpartra. Érdemes venni a fáradságot és a városon kívüli strandokat felkeresni, mivel tapasztalatom szerint a nagyvárosi strandok nem a tisztaságukról híresek. Így tettünk mi is, és az útközbe található Fažana plázsra vettük az irányt. És nem csalódtunk. Tisztaság és rendezettség fogadott bennünket ebben a festői szépségű városkában. A tenger tiszta, a part barátságos, kevésbé kemény, mint az eddig tapasztaltak. Nyugodt kis hely lenne ez, ha nem találkoznánk úton útfélen lengyel barátainkkal. Nem szoktam ilyet mondani egy nemzetre sem, de idegesítőek, mert rettentően hangosak, és mindent kommentálnak. A pihenés a szomszédságukban szinte lehetetlen. Ezt csak margóra, az elővigyázatosság kedvéért. Mikor már kellőképpen kiáztattuk magunkat a tengerbe, irány egy kis helyismeret. A kis halászfaluból kinőtt turistaparadicsom még őrzi a régi báját és büszkén tündököl az Adria partján. Hangulatos kis utcácskái és temploma nyugalmat és biztonságot áraszt. Itt nincs tömegnyomor sem fárasztó nyüzsgés, csak az idilli falusi hangulat. A kiscicák pajkosan ugrándoznak a lépcsőkön, a helyi művész pedig belemerülve farigcsál a kicsiny kápolna teraszán. Ez Fažana számomra. De itt az ideje a hazaútnak, hiszen holnap új kalandok várnak ránk.

Pulai amfiteátrum

Szünnap, avagy felfedezzük a mélységet

Másnap igazán kijár egy kis lazulás, de mivel a kiépített turistatömeg által látogatott part nem lopta be magát a szívünkbe, ezért új felfedezésre indulunk. A belváros szívében található egy sziklákkal övezett partszakasz, amely alatt azonban láthatóan mély víz rejtőzik. De mielőtt még a napozásnak és fürdőzésnek hódolnánk, megállunk egy kávéra az egyik vendéglőben. Aki ilyenre vetemedne, az ne tegye, mivel itt szinte háromszoros a kávé ára, mondván ez étterem. A szokásos 7-8 kunás kávé itt 16 kunába kerül. A sokkhatás után letelepedtünk az egyik szimpatikus szirtre, és élveztük a tenger zúgását, és a kikötő felé haladó hajók tülkölését, amely kicsit sem zavart. Ez valahogy hozzá tartozik a tengeri léthez. Családias volt a hangulat, mert csupán pár ember fért itt el egy helyen. Kiváló hely a napozni vágyóknak, akár felső nélkül is. A vízbe egy létrán át juthatunk, vagy egyenest fejest ugorhatunk a tengerbe, kinek mi tetszik. Itt olyan mély a víz, hogy a sérülés esélye egyenlő a nullával.  Bátran úszhatunk, a sziklák nem fenyegetnek, hacsak nem a hullámok tartóztatnak fel, mert azok bizony néha embert próbálóak. Teljes a nyugalom, senki sem zajong, legtöbben kedvenc könyvüket is elhozták a partra. Néhányan elbújva a nap elől, az árnyékba húzódnak, és onnan követik az eseményeket. Dolce vita, édes semmittevés ez. A nap azért megmutatja erejét, és aki nem keni magát hűségesen, az bizony hamar leéghet.  Amikor már teljesen átforrósodtunk, kipróbálhatjuk a kék királynő vizét és csobbanhatunk. Ha már végleg kimerültünk és hasunk is korogni kezd, elindulunk a városba egy pizzáért, és kileshetünk a piacra is, de nem ajánlatos itt semmit vásárolnunk, mert minden három, sőt négyszeres áron van.  Hazafelé okvetlen együnk meg egy sladoledet és este siessünk vissza a városba, hogy le ne maradjunk a páratlan hangulatról, amit Rovinj nyújt.

Rovinj tengerpartja az óváros alatt

Vrsar

Egy újabb csodálatos napra ébredtünk, kicsit tovább lustálkodhattunk, mivel ma Vrsart látogatjuk meg, amely közel sem olyan nagy mint Pula. Az út meglehetősen kanyargós, és nem lehet száguldozni, viszont útközben található a Lim- fjord, amelyet bűn lenne kihagyni. Szinte minden 500 méterben van egy kilátó, ahonnan ráláthatunk a tengernyúlványra, ahogy a türkiz szalag beoson a mélyzöld fák közé. A természet egy szép darabja ez. Vrsarba érve leparkoljuk az autót barátságos távolságba a város központjától, és nyakunkba vesszük a várost. Fölfelé haladunk a kanyargós utcákon, nagy a csend, hisz vasárnap dél van, mindenki ebédel, vagy sziesztázik már, csak az árva turista rója az utcákat és koptatja a macskakövet. Beljebb érve a templom körül viszont nyüzsgés fogad, mise van. Tele van Isten háza, s mi a templomtoronyba vesszük az irányt. Itt is, mint sok más templomban Horvátországban, fel lehet menni a toronyba, hogy körülnézzen az ember. Felfelé tartunk, de itt közel sem olyan szűk és rozoga, mint Rovinj- ben. Ami fent vár minket, az maga a csoda. Mondanom sem kell, hogy a tengerben elszórt szigetek látványa lenyűgöző. El lehet itt időzni akármennyit, a levegő hűvös a tenger pedig páratlan kilátást biztosít. Amikor már túl sok a turista, lemenekülök, és tovább járjuk a sikátorokat, ahol elszórva találkozunk csak emberrel. Ha már végképp nem bírjuk a hőséget, egy kávészünet belefér a nézelődésbe. A városnézés és a szieszta után irány a part. Szépen kiépített és tiszta strand vár ránk, viszont csak egy kis része emberbarát, mert nagyobb része túl sziklás és veszélyes. Egy- egy óvatlan hullám könnyen nekikenhet a szirtnek, ezért mi a gyerekbarát strandot választjuk. Hirtelen mélyül a víz, így öt méteren túl már alig van ember, és nyugodtan lehet úszkálni. Ez kell nekünk! Hat óra után hirtelen lehűl a víz, és már kellemesebb a parton ücsörögni, mint a vízben lenni. Lassan összepakolunk és visszaindulunk Rovinj-be.

Vrsar- Szent Martin templom

Utolsó esély

Az utolsó nap estéjén a romantika kedvelőinek elengedhetetlen program a naplemente. Ki is néztem egy helyet a mólón, ahonnan páratlan kilátás nyílik a horizontra és az óvárosra. Persze nem csak én fentem a fogam a nap táncára, hanem egy csomó ember, de nem baj, mert jutott elég hely mindenkinek, hiszen sok jó napleső ember kis helyen is elfér, tartja a mondás. Lekuporodtunk egy jó nagy sziklára, és néztük a fény játékát és vártuk, hogy alábukjon a nap a tengeren. A színek kavalkádját le sem lehet írni, mert olyan színek nem léteznek, csupán ott és akkor. Egy pillanat az egész, aztán tovatűnik, mint az élet, mondják sokan. Mégis megpróbáljuk megragadni, fényképezünk ész nélkül, pedig élveznünk kéne a látványt, akkor és ott. De nem tudjuk, mert örökre magunkkal akarjuk vinni, önzők vagyunk.  Sok mindenre jó ez a napmustra, kidobni a kínzó gondolatokat a fejünkből, vagy épp meglátni egy új reményt, ki tudja, kinek mi jár ilyenkor a fejében, egy biztos, ezt mindenkinek egyszer át kellene élni.

Rovinj- naplemente 

Hazafelé

Éjjel már mindent becsomagoltunk, nem maradt más hátra csak a pakolás, és a fárasztó, élményekkel terhes hazaút. Egy ilyen nyaralás igazi modern szóval élve restart lehet az agynak, hogy tovább tudjuk élni mókuskerék életünket.

THE END

Helmut Zöpfl: A kis herceg a Pedagógusnál 

- Jó napot! - mondta a kis herceg.
- Egész mondatokban beszélj! - javította ki a Pedagógus. - Úgy mondják: Jó napot kívánok neked! Mondd lassan utánam!
- Jó napot kívánok neked! - mondta illedelmesen a kis herceg.
- Jól van! - nyugtázta a Pedagógus, majd elővett a zsebéből egy könyvecskét.
- Hát ez meg mi? - kérdezte a kis herceg.
- Beírok neked egy jó jegyet a jó magaviseletedért. - válaszolta a Pedagógus - Akarsz az iskolámba járni? - kérdezte aztán.
- Mit kell ott csinálnom? - kíváncsiskodott a kis herceg.
- Először is egy alkalmassági tesztet kell kitöltened.
- Alkalmassági tesztet? Mi az?
- Fel kell mérjem, milyenek a tanulási képességeid.
- Tanulási képességeim? Mihez? - kérdezett tovább a kis herceg.
- Ez nem olyan fontos. - mondta a Pedagógus - A lényeg, hogy könnyedén lehet őket vizsgálni.
- Jó. - egyezett bele a kis herceg - Akkor kezd el azt a vizsgálatot!
A Pedagógus átadott egy munkalapot a kis hercegnek.
- Olvasd el magadban a szöveget, aztán jelöld meg a helyes választ! - adta ki az utasítást.
- De hát - vetette közbe a kis herceg -, én egyáltalán nem tudok olvasni!
A Pedagógus ezen felháborodott.
- Iskolába akarsz járni - kérdezte -, és még nem tudsz olvasni? Hát milyen iskolaelőkészítő foglalkozáson vettél te részt?
- Előkészítő foglalkozás? Mi az? - tudakolta a kis herceg.
- Iskolaelőkészítő foglalkozás, ez annyit tesz - ahogy mi, pedagógusok ezt megállapítottuk -, hogy a gyerekeket feltétlenül szükséges még az iskolát megelőző időszakban megtanítani olvasni, írni, számolni, hogy ezzel aztán az iskolában már ne kelljen vesződni.
- És akkor mit tanul az ember az iskolában? - kérdezte a kis herceg.
- Az iskola az azt megelőző tanulási időszak fejlesztéseire épül, és tudományos dolgokkal foglakozik, amik aztán a következő iskolára készítenek fel. Így az ember egy csomó időt spórolhat. Nos, te mit csináltál eddig az iskolát előkészítő időszakban? - kérdezte a kis hercegtől.
- Játszottam.
- Játszani, az időpocsékolás. - mondta a Pedagógus. - Legalább fejlesztő játékokat játszottál?
- Ezt nem tudom. - mondta a kis herceg. - Például rajzoltam is. Akarod látni? - kérdezte, majd megmutatta rajzát a kígyóról, ami felfalt egy elefántot.
- Hm, na jó! - morfondírozott a Pedagógus. - Ez egy körülhatárolt, nulla elemű halmaz.
- Nulla elemű micsoda? - csodálkozott a kis herceg.
- Még soha nem hallottál a halmazelméletről? Így soha az életben nem fogsz Numerus Clausus-t szerezni!
A kis herceg kérdőn nézett rá.
- Na jó! - folytatta a Pedagógus. - Elmagyarázom neked. Az iskolaelőkészítő az általános iskolára készít fel, az általános iskola a további tanulmányokra, ezek pedig az egyetemre. Az egyetemen aztán egy foglakozásra kapsz felkészítést. Megértetted?
- És a foglakozás mire készít fel? - kérdezte a kis herceg.
- A nyugdíjra, természetesen.
- És a nyugdíj? - kérdezett tovább a kis herceg.
- Te aztán tényleg elképesztő vagy! - háborgott a Pedagógus. - Ha valaki életében jól teljesített és elért valamit, akkor nyugdíjas éveiben nyugodtan hátradőlhet abban a biztos tudatban, hogy az emberek a sírja körül állva azt fogják mondani: ”lám, neki milyen kiteljesedett élete volt”.
- Furcsa! - mondta a kis herceg – Nekem az benyomásom, hogy ha valaki mindig csak készül valamire, akkor soha nem lesz ideje arra, hogy éljen.
- Ezt te nem érted! - vágta rá gorombán a Pedagógus. - Mondd meg inkább, milyen teljesítményt értél el eddig? Legalább biológiai ismereteket hoztál magaddal? Milyen növényeket és állatokat ismersz?
- Van egy rózsa a bolygómon! - mondta a kis herceg.
- Sokféle rózsafajta létezik. - mondta a Pedagógus. - Itt van egy feladatlap a rózsákról. Mivel nem tudsz olvasni, felolvasom neked.
1. Feladat
Az én rózsám:
a) pünkösdi rózsa
b) tavirózsa
c) csipkerózsa
d) tenyésztett rózsa
Karikázd be a megfelelő választ!
2. Feladat
Milyen kémiai folyamatok játszódnak le a rózsa táplálékfelvételénél? Ismét több választási lehetőséged van.
3. Feladat
Alkoss legalább öt összetett szót, amiben szerepel a „rózsa”! Pl.: rózsaolaj, rózsaillat..
- Az én rózsámnak nagyon jó illata van! - szakította félbe a kis herceg.
- A „jó illat” a kognitív percepció és megértés területén belül nem előre tervezhető, nehezen ellenőrizhető, ezért nem tartozik a tanítási célok közé. - intette le a Pedagógus.
- Szeretem a rózsámat - mondta a kis herceg -, és mindig azon töröm a fejem, hogy hogyan óvhatnám meg a bolygómon élő báránytól.
- Növényvédő-szerekről majd a kémia tantárgy keretében beszélgetünk. Meg fogod látni, milyen érdekes is az.
- És én minden egyes nap örülök a rózsámnak! - vetette közbe a kis herceg.
- Öröm, ez egy affektív tanítási cél. Nem olyan fontos, de tőlem aztán, a tanítási óra végeztével érezhetsz örömet a rózsád felett. Majd találok egy módot, hogyan ellenőrizhetem, hogy az örömed a tanítási cél szempontjából specifikus volt-e.
- De én nem csak akkor akarok örülni, amikor az a te terved szerint helyénvaló. - mondta a kis herceg.
- Állandó örömre sajnos nincs időnk, különben nem érjük el a kitűzött tanítási céljainkat. - mondta a Pedagógus. - És ha nem érjük el ezeket, akkor nem leszel elég felkészült az életre. Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk!
- Igazad van! - mondta a kis herceg. - Éppen ezért azt gondolom, a te iskolád nem nekem való. - És ismét útra készülődött.
- Állj meg!Állj meg! - kiabált utána a Pedagógus. - Még egyáltalán nem hallottad, hogy a didaktikus analízisem hogyan folytatódik, és milyen tanítási egységeket ütemeztem be: számolás a rózsafűzér gyöngyszemeivel hittanórán, a „Két szál pünkösdi rózsa” c. népdal éneklése, mikroszkópos vizsgálatok rózsaszirmokkal, Rózsa Sándor személye köré épülő...
De mindezt a kis herceg már nem hallotta. Gyorsan továbbállt, mielőtt rózsás jókedve végképp elillanna.

Angyalok ...

Van egy kedvenc aranyköpésem az angyalokkal kapcsolatban, bár most nem éppen erről akarok írni. De mégis, hátha sikerül egy- két embernek mosolyt csalnom az arcára :-). Egyik magyar irodalom órán, amelyen Zrínyi: Szigeti veszedelem című eposzával foglalkoztunk, megpróbáltam elmagyarázni, hogyan arattak erkölcsi győzelmet a magyar vitézek a törökök felett, van egy jelenet, amikor a vitézek lelkét az angyali légió felemeli a mennybe... nos a következőket mondtam: "Gyerekek, mindenki látott már angyalt :-D"- először néma csönd, aztán amikor elért nekik, kitört a röhögés és én is csak akkor fogtam föl, hogy mit is mondtam. De talán nem is mondtam olyan nagy hülyeséget, mert ha látni a szememmel nem is láttam, de mégis hiszek az angyalokban és lelki szemeimmel már érzékeltem a segítő szándékukat. Hányszor megesik az emberrel, hogy valaminek meg kellett volna történnie és egy véletlennek vagy épp a védőangyalainknak köszönhetően nem történt meg. Ilyenkor általában azt mondjuk, hogy szerencsém volt. De valóban csupán a szerencse műve lenne? Nem hiszem. Tudjuk, hogy az angyalok sokszor sugallnak, ez a megérzés, amely azt mondják, hogy a nőknél erősebben működik. Nem tudom ezt sem cáfolni, sem megerősíteni, de nálam általában a rossz előérzet bejön. Először csak sejtem, aztán be is igazolódik. Amikor nem tudjuk az igazságot, mert az adott személy gondolataiba nem látunk bele, akkor csak az angyalok által nyújtott megérzéseinkre hagyatkozhatunk. A Bibliában az angyalok Isten küldöttjei, akik arra vannak hivatva, hogy nekünk halandó embereknek segítsenek. Ezt valaki vagy igénybe veszi és érzékeli, vagy nem, és akkor marad az a bizonyos szerencse. De mi a helyzet a bukott angyallal, vagy más néven Sátánnal, még máshogy Ördöggel? Van egy kedvenc idézetem Bulgakov Mester és Margarétájából: " …mivé lenne az általad képviselt jó, ha nem volna gonosz, és hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék? Hiszen árnyékot vet minden tárgy, minden ember kivétel nélkül. Itt van például a domb árnyéka. Csak nem akarod megkopasztani a földgolyót, hogy eltávolítsál róla minden fát, minden élőlényt, csak azért, hogy fantáziád kielégítsd, és elgyönyörködhess a kopár fényben? Ostoba vagy." Valóban, elgondolkodtató, filozofikus kérdés. Gondoljunk csak bele, ha nem lenne kísértés, és minden tökéletes lenne, milyen izgalmak érnének az életben? Valószínű, hogy semmilyen, de azért például a szerelmi vívódástól és a betegségektől tényleg megkímélhettek volna, nem gondoljátok? E kettő nélkül tényleg meglennénk. Hiszek abban, hogy mind a kísértés angyala, mind pedig a jó angyalaink csak annyi terhet raknak a vállunkra, amennyit és akkor, amikor azt már el bírjuk viselni. 

Most pedig mondjunk el egy fohászt Rafael arkangyalnak:

Kedves Rafael arkangyal, köszönöm, hogy segítesz derűlátóan szemlélni az életet, és megtennem a megfelelő lépéseket egészségem megőrzőse érdekében. Köszönöm!

Kígyómese

Emlékszel még a mesére,


melyben két kígyó beszélget?


Tőled hallottam-e mesét,


melyben tanulság rejtőzött rég.


Halkan kúsznak, nesztelenül,


nem viselkedhetsz esztelenül!


Figyelmeztettél e- kígyófajra,


mely próbált beférkőzni tudatomba.


Mindenütt kúsznak- másznak,


s azt hiszik, ők sohasem hibáznak.


Szájukra vesznek, káromolnak,


alattomos módon papolnak.


A mese végén győztest hirdetnek,


de elfelejtik, hogy nincsenek happyendek.


S jön még kutyára dér, de addig ne félj!


Utoléri őket is a végzet,


Mert a Pletykaméreg elemészti őket.

Közömbös gyógyító ének ( Kovács Ákos: Szív, seb, ész)

Kiírlak magamból, meggyógyulok.

Állok melletted, ahogyan máskor más mellett nem, és annyira szeretnélek szeretni, nem is tudod, nem is tudom, érzem, érzem. Most úgy teszel, mintha, aztán mégsem, és én nem nézek rád, közömbös leszek, mostantól az akarok lenni és nem akarok a szádhoz érni, mint régen, mint tegnap. Mint egy perce még. Megérint, hogy itt vagy és úgy teszek, mintha másvalaki volnál és én se én, hanem az a másik lennék, aki nincs itt, akit nem érdekelsz. Már nem akarom megsímogatni a fejed, nyugtatón és forrón és kinevethetően és banálisan. Nem akarom a szemedet nézni, míg könnybe lábadok, nem akarlak megcsókolni és nem akarom, hogy megcsókolj. De mosolygok is rád, és nem kerüllek el, szóba elegyedünk, beszéljük ostobán a semmit. Hétköznapi leszek veled. Nem vagyunk ünnep többé, kár, hogy egyetlen percre se voltunk. Nehéz a szívem, de majd ha akarom, nem fáj. Nevetek magamon, új-kamaszként: mindegy, ugye, mindegy? Gondolsz-e bármire, ha látsz, ha látlak, mit gondolsz? Jó így? Így jó most? Már nem akarlak meghódítani, álmomban látott kép vagy, és én nem kereslek ébren, majd ha tudlak, nem kereslek. Nem kívánlak és nem akarok a testedhez érni, mohó markolással és cirógatással. Tévedés, hogy megszerettelek, nem megszerezni, nem birtokolni akarlak, nem, nem, inkább a semmi. A halálos közömbösség. A csend, mint sikoly. Így akartad, akarjuk akkor így. Meggyógyulok. Kiírlak. Magamból.

Csak rám ne nézz.

Szent Jakab útján

Gyakran gondolok arra, hogy milyen lehet egyedül végig menni ezen a zarándokúton. Először pár éve hallottam erről a rejtélyes lélektisztító útról, aztán anyám mesélt róla, majd egy nagyon jó barátom egy borozós este alkalmával bejelentette, hogy elindul az El Caminon. Úgy érezte, változásra van szüksége és magányra, hogy átgondolhassa eddigi életét. Összepakolta a legszükségesebb dolgokat és elindult. A francia- spanyol határon kezdte meg a több mint egy hónapos vándorlást. Vándorlása nemcsak az úton zajlott, hanem az elméjében, a lelkében is. Néha fölhívott, mert emberi szót akart hallani, mert nem bírta elviselni a hosszú ideig tartó némaságot. Az ember fél a csendtől, azért kapcsolja be a rádiót, a tv vagy az internetet, mert attól tart, hogy találkozik önmagával, a belső énjével és foglalkoznia kell olyan dolgokkal, amiket a hétköznapok forgatagában a szőnyeg alá söpör. Saját bevallása szerint voltak helyzetek, amikor úgy érezte, hogy fel kell adnia az utat, de valahogy mindig kapott egy plusz erőt, amely arra biztatta, hogy folytatnia kell.  Hogy végig kell csinálni. Sokszor kerülünk az életünk folyamán hasonló helyzetbe, de ilyenkor általában mellettünk állnak a hozzánk közel állók , és nem vagyunk teljesen egyedül. Itt viszont magunknak kell megvívni a harcot, le kell küzdenünk önmagunkat. Nos, neki sikerült, s beléphetett Szent Jakab templomába. Hazatérése után, amikor faggatni kezdtem az útról, csak tőmondatokban válaszolt. Nem szívesen mesélt róla, de megértettem, mert arról, ami az ember belsőjében olykor zajlik, nehéz beszélni, nehéz szavakba foglalni. Úgy vélem, hogy ezt át kell élni, meg kell tapasztalni. Nem hagytam annyiba a dolgot, és tovább kutattam Szent Jakab útját. Találtam egy dokumentumfilmet és egy könyvet. A film is szavakba, történetbe próbálta foglalni azt, amit szinte lehetetlen. A könyvnek, amit a mágus Coelho írt, nagy elvárásokkal kezdtem neki. Kíváncsi voltam, ő hogyan önti szavakba a megfogalmazhatatlant. Az ő útja, mint később kiderült, gyökeresen megváltoztatta életét, híres íróvá vált. Az Útja, szorosan összefonódott a RAM katolikus titkos renddel, amelyről eddig még nem hallottam. Az úton vezetője volt egy RAM mester, aki tanításával megmutatta a misztérium világát és azt, hogyan győzze le önmagát, a félelmeit. Ez a könyv is ráébresztett arra, hogy nincs lehetetlen, hogy mindig van tovább, hogy a félelem sokszor korlátot szab, hogy nem ismerjük fel a körülöttünk ólálkodó gonoszt. Mert ebben a könyvben nagy szerepe van a gonosznak, ördögnek vagy félelemnek, akárhogy is nevezzük. Coelho megküzd vele, legyőzi a haláltól való félelmet, és így megszabadul egy korláttól, amely eddig fékezte. Halad valamiféle teljesség felé. És végtére is, minden ember a teljességre, a harmóniára vágyik. Rámutat arra is, hogy a dolgok sokszor nem azok, mint aminek látszanak, és az emberek sem azok, mint aminek mutatják magukat , és ilyennel igen gyakran találkozhatunk életünk során. .. ” Légy óvatos  mint egy kígyó, és szelíd mint a bárány.”  Nagyon bölcs mondás, amelyet egy hozzám közel álló embertől már hallottam kicsit más formában. Járjunk mindig nyitott szemmel a világban, de ne legyünk feltűnőek, maradjunk meg önmagunk. Három utazást tettem szent Jakab útján, egy barát, egy film és egy könyv által, amely természetesen nem adja vissza az Út lényegét, hiszen nem mentem végig rajta, csupán gondolati síkon, de ez is megerősített abban, hogy Camino de Santiago türelmesen vár rám.

Arról, hogy nincsenek vesztesek . . .

(Az accrai kézirat nyomán)

Az élet körforgásában nincsenek győztesek és vesztesek, csak állomások, amelyek egymást követik. Nézzünk csak körbe a természetben, minden mozgásban van, az évszakok váltják egymást, a ragadozó megkívánja a prédáját, a préda pedig a növényeket. A tűző nyár után következik az enyhe, megnyugvást hozó ősz, az elmélyülés időszaka, amikor mindenki kicsit átgondolja az életét és megnyugszik, rájön, hogy mit tett jól és mit rosszul. Az ember akkor lesz szabad, ha ezt megérti. El kell fogadnunk a ciklikusságot, a nehéz pillanatokat, és nem szabad hogy becsapjanak a dicsőség pillanatai. Mindkettő elmúlik. Az egyik követi a másikat mindaddig, amíg ki nem szabadulunk a testünkből és találkozunk Istennel. Valahogy így olvashatjuk Coelho accrai kézirataiban. Vannak nehéz helyzetek életünkben, amiket sokszor tragédiának élünk meg, és abban az időszakban nem találjuk a fényt, amely enyhíthetne kétségbeesésünkön, de eszünkbe juthat az a mondás, miszerint ami nem öl meg, az megerősít. Coelho ezt így fejezi ki: " Egy csata elvesztése vagy bárminek az elvesztése, amit a tulajdonunknak véltünk, szomorú pillanatokat okoz. De amikor elmúlnak ezek a pillanatok, felfedezzük magunkban az ismeretlen erőt, amely meglep minket és tiszteletet ébreszt önmagunk iránt. Körülnézünk és azt mondjuk: Túléltem... Akik pedig nem ismerik fel ezt az erőt, azt mondják: Vesztettem."  Igyekezzünk, hogy az első táborba tartozzunk. Mindig akad olyan ember vagy erő, a hívők számára Isten, aki a támaszunk a legnehezebb időkben. 

A fiú, aki mert álmodni

 (A calabriai fiú 1987)

Ma este néztem meg ezt a fantasztikus olasz- francia filmdrámát. Egy filmet az életről, a társadalomról, a nők helyzetéről, a reményről, az álmokról... és még folytathatnám. Főszereplője a mezítlábas fiúcska Mimi, aki imád futni, és aki meghódítja Rómát. Mimi hisz az álmaiban. Sok ember szeretne úgy hinni az álmaiban mint ez a fiú. Szegény családban nevelkedő, apai szigorral sokszor megfenyített kamasz története ez, akiben csak egy sánta hisz, olyan, aki sohasem futott. Olyan ember ad reményt Miminek, aki sohasem élhette át a futás örömét. Mimi a futásért fut, mert olyankor érzi  a szellő hangját, azt, hogy szurkolnak neki a szentjánosbogarak és álmodik, és persze nem gondol semmire. A film hűen tükrözi az akkori társadalomban a nők szerepét. Az anya, aki óvja gyermekét, főleg az apai fenyítés elől, és aki köteles mindenben engedelmeskedni férjének. Érzelemnek a házastársak között semmi nyoma, kanálcsengésre hozza az ételt férje elé, a házas együttlét csupán kötelesség. A feleség legőszintébb pillanata  az, amikor kimondja, hogy férje sosem csókolja meg szeretkezés közben, sőt, még sohasem csókolta meg. Az apa kudarcnak éli meg életét, semmire sem vitte, mert nem tanult, ezért egyetlen kiutat a nyomorból abban látja, ha fiát taníttatja, ám ezzel semmibe veszi a fiú vágyát, hogy futó legyen. Megtiltja, hogy fusson, sőt meg is veri, hogy többet ne futhasson. De meg lehet tiltani az álmokat? Az álom hajt, és nagyobb teljesítményre sarkall, a rabjává válunk, ezért nem mondhatunk le róla. Mimi sem mondott le, titokban edzett. De ahogy az élet minden területén, itt is hatalmuk van a gazdagoknak. Egyesületekben edzenek, a legújabb cipőkben, de Miminek nincs edzőcipője, ő mezítláb fut. Nem adja fel, csak tovább fut az álmai felé. A kitartása meghozza gyümölcsét, sorra nyeri a versenyeket és megenyhül az apai szív is, hinni kezd a fiában és mikor végre ő is elhiszi, hogy a fia tehetséges, büszke rá. Érdekes a sánta alakja, akit mindenki csúfol fogyatékossága miatt, kirekeszti őt a falu népe, mert nem falubeli, de ő látja meg Mimi tehetségét és kitartását, ő az egyetlen aki hisz neki. A fiú valóra tudja váltani az ő álmát, általa futóvá válhat a sánta is, és nem utolsó sorban barátra is lel. A filmben megjelenik egy szűk látókörű tanárnő, aki szinte kineveti a fiú álmait, a futást nem tekinti életcélnak, csupán egy hóbortnak, ezért nyilvánosan meg akarja szégyeníteni Mimit az osztály előtt, de Mimi föllázad, kiáll az álmaiért. Mindannyiunkban ott lakozik Mimi, és tudjuk, hogy álmok nélkül üres lenne az életünk. :-) "Szükségünk van rá, hogy tovább álmodjunk, különben meghal a lelkünk."