Alessandro Del Piero: Játsszunk még!

"A tehetséggel együtt élni olyan, mintha egy rettenetesen igényes társsal élnél együtt: sokat segít neked, de folyamatosan kér."

Képtelen vagyok szenvtelenül és objektíven véleményt mondani erről a könyvről. Hogy miért? Azt a következő sorokban elmesélem. Alexszel való kapcsolatom valamikor 1995 környékén kezdődött. Míg az osztálytársnőim a Backstreet Boys srácaiért rajongtak, én Alexért és a Juventusért voltam oda. Meghatározó élmény volt az Ajax- Juve BL döntő, amikor végleg eldőlt, hogy Juventus rajongó leszek, és sohasem hagyom cserbe a csapatot. Hogy milyen őrült dolgokra voltam képes egy- egy Alex relikvia megszerzéséért, arról van pár sztorim. 1996- ban EB-t rendeztek, s ennek apropójából kiadtak egy matricás albumot, amelybe össze lehetett gyűjteni az összes csapat játékosát. Mivel Alex is tagja volt az olasz válogatottnak, ezért nagy izgalommal bontogattam a matricás tasakokat, hátha végre meglelem imádott játékosomat. De sajnos nem mindig volt pénzem, hogy matricát vegyek, ezért kitaláltam, hogy összegyűjtöm a lakótelep kukái mellett kidobott üres üvegeket, s visszaváltom az üzletbe, és az így szerzett pénzt matricákra költöm. A terv jól működött, de egyik tasakban sem leltem rá kedvencemre, így kénytelen voltam más gyűjtőkkel cserélni, minek köszönhetően összegyűjtöttem a komplett olasz válogatottat. Még ma is jó szívvel emlékszem vissza, ha néha föllapozom ezt a bizonyos albumot. Második merényletem az volt, hogy levelet írok Alexnek, de mivel olaszul nem tudtam, ezért németül próbálkoztam, a hosszas szótárazás után megszületett a levél, majd kijavíttattam tanárnőmmel, de sohasem adtam fel, még a mai napig is őrzöm ezt a kis emléket. Teltek- múltak az évek, s mind jobban tiszteltem őt, nemcsak a pályán nyújtott teljesítménye miatt, de a pályán kívüli viselkedése miatt is. Kialakult róla egy véleményem, amit ez a könyv is alátámaszt. Persze sokan mondják, hogy ezek a nagy sztárok azt mondják, amit az ember hallani akar, nem akarnak veszíteni a népszerűségükből stb., de neki nincs mit veszteni, ő egy GYŐZTES. Pályafutása alatt mindent megnyert, amit egy játékos megnyerhet, s életét elkerülték a botrányok is. A magánéletéről nem sokat tudhattunk meg, mert ő elsősorban a FOCISTA. Ez nem azt jelenti, hogy bármilyen takargatnivalója lenne, hiszen példás családapa 3 gyermekkel, akiket saját bevallása szerint imád. 2012-ben lezárult egy 19 évig tartó szakasz az életében, amikor furcsa körülmények között elhagyta a Juventust, és átigazolt az ausztrál Sydney FC-hez, s ekkor úgy érezte, ki kell írnia magából a focihoz fűződő viszonyát, hogyan lehet embernek maradni a legnehezebb helyzetekben is. Ez a könyv nem a szó szoros értelmében vett fociskönyv, sokkal inkább önvallomás, de nem számadás, mert a pályája még nem fejeződött be, s erre utal a cím is, JÁTSZANI AKAR még. A könyv stílusán érződik, hogy nem egy hivatásos író írta, sokszor ismétli a gondolatait, ugyanakkor filozofikus fejtegetés is egyben. Próbál rámutatni azokra az értékekre, amelyeket fontosnak tart az életében, mint például a barátság, a becsület, a szenvedély, a csapatszellem s ezeket a saját szemszögéből világítja meg, a saját élettapasztalatait figyelembe véve. Lehet vele egyetérteni, vagy nem, de mindenképpen elgondolkodtató. Helyenként megtudhatunk valamit a gyermekkoráról, azt, hogy milyen neveltetést kapott, hogy mely értékeket hozott otthonról, s hogy néha mennyire nehéz ezeket az értékeket megőrizni. Amikor hű akar maradni a múltjához, s önmagához. Nem állítja be magát szentnek, ő is hibázik, s néha a szenvedély erői irányítják, ahogy minket is. Bevallja, hogy lopott a szüleitől, hogy másik szenvedélyének a videojátékoknak hódoljon, de egy hangsúlyból rájött, hogy helytelenül cselekedett, és soha többé nem lopott senkitől. Számomra az egyik legmeghatóbb része a könyvnek az, amikor elmeséli, hogy első fizetéséből egy kétüléses Mercedes SL-t vásárolt, s amikor hazaérkezett a családjához és apja kiállt a garázsból egy rozzant Fiat 127-el, hogy a méregdrága autó beférjen a garázsba, rájött, hogy ki is ő valójában és honnan jött. Egy egyszerű falusi srác nagy tehetséggel. Sokszor hangsúlyozza a mellőzöttség érzését, amelyet el kellett szenvednie sérülése után, majd a Juvenál töltött utolsó évében. Ezt az érzést nehezen tudta feldolgozni, mert maximalista és kudarcnak élte meg. Többen is vagyunk így ezzel, amikor igazságtalanul mellőzöttekké válunk. Többször hangsúlyozza, mennyi edzés szükségeltetett ahhoz, hogy elérje mindazt, amit szeretett volna. A tehetség önmagában nem elég, a tehetséget tökéletesíteni kell, ki kell belőle hozni a maximumot, csak akkor teljesedhet ki. Sokan azt mondják, hogy könnyű neki, mert tehetségesnek született, de a tehetséggel élni is tudni kell és ő élt vele sokak örömére és irigységére. Alexet lehet szeretni, vagy irigyelni, esetleg utálni, de az vitathatatlan, hogy a világ egyik legnagyobb futball- legendájává vált, amit senki sem tagadhat meg tőle. Akiknek a  Juventusért dobog a szíve, annak kötelező darab ez a könyv!

Az első igazi nyár 

(The Way, Way Back)

"Bízz magadban, ha a tenger lángra kap, merj szeretni, mikor a csillagok visszafelé járnak".

Edward Estlin Cummings

Egy újabb helyes kamaszfilm sok- sok eredeti poénnal tűzdelve, egy kicsit sem komolytalan témával (kal). A modern 21. századi társadalom lassan klasszikusnak mondható családmodellel találkozunk ebben a történetben, egy anyával, az élet labirintusában tengődő kamasz fiával, újdonsült partnerével és annak elkényeztetett lányával. Egy családi nyaralás alkalmával sok minden kiderülhet egy- egy ember jelleméről, és nincs ez másképp ebben a filmben sem. A bonyolult emberi viszonyok meghozzák gyümölcsüket, és szép lassan kiborul a bili. Már a film elején kiderül, hogy hősünk, a magába zárkózó Asperger- szindróma gyanús Duncan, kicsit sem ápol jó viszonyt az újdonsült mostohaapjával s annak lányával. Szinte állandóak az élcelődések, amelyek megkeserítik a kikapcsolódás boldog perceit. Duncan sajátos módon oldja meg a problémát, egyszerűen próbál nem tudomást venni róluk, szeretné, ha láthatatlanná válna, s élhetne a maga kis cseppet sem unalmas világában, ahol nem kell jópofizni és állandóan megfelelni. Kisebb- nagyobb sikerrel tengeti napjait, de van egy pont, amikor elkerülhetetlenné válik a konfliktus az újdonsült apa és közte, amikor Duncanben felébred a fiúi védelmező ösztön anyja iránt, akit láthatóan megcsal a pasija. Duncanből előtör az elnyomott ÉN, és kegyetlen őszinteséggel szembesíti anyját a problémával, aki ugyan sejtette a dolgot, de mint minden felnőtt, ő is a szőnyeg alá söpri a dolgokat. A fiú ezt persze nem érti, hisz még benne van a gyermeki őszinteség és ártatlanság, még nem csalódott az életben, hisz még az álmokban és a tökéletességben. A mindennapi konfliktusok elkerülése érdekében saját szórakozást talál magának, felfedezi a környéket egy rózsaszín bringával, amelynek vicces kinézete cseppet sem zavarja. Így talál rá egy igazi barátra, az aquapark egyik dolgozójára, Owenre, aki látva a fiú esetlenségét, fokozatosan kisebb feladatok megoldásával növeli a kamasz önbizalmát. Duncan nem sajnálatra szoruló fiú, éppen ellenkezőleg, Owen rámutat a benne rejlő emberi értékekre, mint a szorgalom, igazságtudat, kitartás, őszinteség és még sorolhatnám. Duncanban minden megvan ahhoz, hogy egészséges és a társadalom számára hasznos felnőtt váljon belőle. A részmunkaidőt vállalt kamasz sok vicces helyzetbe keveredik, és a poén tárgya sokszor ő maga, de ez sem tántorítja vissza attól, hogy önmaga legyen, nem alakoskodik, nem akar másnak látszani mint ami, és ez a szép az egészben. Egy szimpatikus figura, aki viselkedésével példát mutat a felnőtteknek is. Hogy mi motiválja Owent, hogy segítsen a fiúnak felismerni emberi értékeit? Talán az, hogy látja önmaga félrecsúszott életét, megvalósítatlan álmait s hisz még abban, hogy valamivel ő is jobbá teheti a világot.