Koncerthangulatban- Ákos Aréna 2014

( December 13., szombat)

Mint azt tudni lehet, az Ákos koncertekre jó előre meg kell venni a belépőket, főleg ha az ember jó helyen szeretne csápolni. Mivel egész nyáron az esküvőre készültünk, csak szeptemberben jutottunk oda, hogy jegyeket szerezzünk A jegyekért egész Salgótarjánig mentünk, mivel az egész jegyeladási rendszer úgy van megoldva, hogy a külhoni magyarok nem tudnak normális áron jegyet rendelni a neten, ugyanis a jegyáruházakon keresztül csak átutalással vehető meg, amire a bank a külföldi utalásért és a kiszállításért annyi pénzt levesz, mint maga a jegy ára. Tavaly jártunk így, így idén erről a lehetőségről lemondtunk, és magunk vettük meg a jegyeket egy IBUSZ irodában. Ennek az volt a hátulütője, hogy már csak pár ülőjegy maradt, azok is a lehető legrosszabb helyen, jó messze a színpadtól, de ekkor még bizakodtunk, hogy nem lesz az rossz, a lényeg, hogy ott leszünk és hallhatjuk Ákost élőben. Pár napra rá, hogy megvettük a jegyeket, kitették a következő koncert dátumát, ahol még bárhová lehetett volna jegyet venni, ezt kissé nehezményeztük, és nemcsak mi, hanem sokan mások is. Megvárták, míg elfogynak az úgymond olcsó jegyek (ahova én már nem is engedtem volna eladni, később indoklok), aztán meghirdették az új koncertnapot. Igazságtalannak éreztük, hogy így bánnak a rajongókkal, de továbbra is bizakodtunk, hogy jó lesz az, mégis a fő napra kaptunk jegyet, és nem kell pénteken munka után Budapestre rohanni, hanem szombaton szépen kényelmesen odaérünk. Elérkezett a koncert napja, sikeresen fölértünk Pestre, az Áréna Plaza-ban parkoltunk le, közel volt a helyszínhez, ingyenes a parkolás, aránylag biztonságos is. Egy gyors mozi következett, ebéd, nézelődés a plázában, majd kimentünk a Vörösmarty térre, és belevetettük magunkat az adventi hangulatba. Sok szép kézműves portéka, tömeg és fagy, amire az előzetes előrejelzések miatt nem számítottunk, majd egy jó vacsora egy belvárosi hangulatos étteremben, az útra egy kis faszénen sült kürtőskalács, jó forró, hogy megelégítse a kezünket, és irány a Papp László Sportaréna. Ahogy kiléptünk a metróból, egyből óriási tömeg fogadott. Mi is benyomultunk közéjük, kikészítettük a jegyeket, és vártunk. Cirka fél óra alatt motozással együtt bent voltunk a bejáratnál, ott akadt egy bibi, de nem csak nekünk, többeknek nem olvasta le a szkenner a jegyet, ezért még pár percet várakoznunk kellett, hogy leellenőrizzék a jegyet, és végre beengedjenek. A toaletteknél mondanom sem kell óriási sorok, de nincs mese, ki kell várni a sorunkat. Majd végre elfoglaltuk helyeinket, barátkoztunk  a helyzettel, hogy onnan fogjuk végignézni a koncertet, és bíztunk továbbra is a legjobbakban. Pár perc múlva kiderült, hogy rossz szektorban ülünk, ezért egy szektorral előbbre kerültünk, de nem jobb helyre, mert kissé belelógott a képbe a korlát, meg még egy- két illuminált állapotban lévő táncikáló csajszi, na de ezt elnéztük nekik, végülis nem színházba jöttek, hanem koncertre. Egy jó félórás késéssel megérkezett a zenekar, a szokásos fényűző bevezető után, pár vicces megjegyzést tett Ákos, ahogy azt tőle megszokhattuk. Közvetlenséget sugározva, lazán kezelte a több ezres rajongói tömeget. A számok elég nagy százaléka Bonanza feldolgozás volt, vagyis újrahangszerelte, mert saját bevallása szerint abban a formában nem hajlandó közönség elé vinni. Nyilván nagy fejlődésen ment keresztül, és megváltozott az igény a rajongók részéről is. Én például bevallom, hogy kevés Bonanza dalt ismerek, ezért nekem nagyrészt újdonság volt, én jobban kedvelem a már Ákos néven kiadott számokat. Mondanom sem kell, hogy a koncert látványvilága most is fényűző volt, lézershow minden színben és mennyiségben, amit, teszem hozzá, az ülő közönség külső szemlélőként élvezhetett csupán, mintha ki lettünk volna hagyva a show-ból.  Az volt az érzésem, mintha egy koncertfilmet néznék, nézem, ahogy a többiek lent buliznak. A hangzás is hagyott némi kívánnivalót, ha nem ismertem a szöveget, nem tudtam kivenni, hogy miről énekel, annyira torzítottak a hangfalak, kivéve a lassú számoknál. A férjem meg is jegyezte, ő eléggé háklis a minőségre, hogy olyan, mintha egy régi mobilból hallgatná a zenét, és volt benne valami. Ha az ember nem kevés összeget kiad egy koncertre, elvárja a jó minőségű hangzást, ha már nem látja az előadót. Mondjuk őt speciel miniatűr formában végig láttuk, meg voltak óriási kivetítők, de annak meg tv-s hatása volt. Viszont elégedett voltam a repertoárral, mert mind a 4 kedvencem elhangzott, az egyik, ami az esküvői meghívónk mottója volt a Kezemet nyújtom, aztán az Érintő, ami a gyertyatáncunk zenéje volt (akkor voltam utoljára menyasszony, asszonyként tértem vissza) a harmadik nagy kedvenc a Persze hajnal van megint... és az új albumról az Amikor szerettél. Mind a négy dalhoz személyes élmények kapcsolódnak, ezért különösen kedvesek számomra, és ezzel szerintem mindenki így van. Az érint meg a legmélyebben, amivel azonosulni tudunk. Már csak ezért sem bántam meg, hogy elmentem a koncertre. A koncert másfél órás volt, sikerült egyszer visszatapsolni, lejátszott még 3 számot, így végül 2 órás élményben lehetett részünk. A tanulság számomra az, hogy legközelebb csak olyan jegyet veszek meg, ahol a sűrűjében tombolhatok, ülve nem az igazi (kivéve a színházas koncerteket), de arra még várnom kell, mert a koncerten velem volt egy kis potyautas is a pocakomban, és jelenleg ő számomra a legfontosabb :-). 

Ha maradnék ...

 If I stay

 Akik figyelemmel követik bejegyzéseimet, azok tudják, hogy micsoda várakozás töltött el, hogy végre megnézhessem ezt a filmet. El kell mondjam, hogy nagy csalódás volt számomra, mint történetileg, mind látványban. Egy ami tetszett a zene volt, mivel kedvelem a klasszikus zenét. Maga a film mondanivalója nem túl bonyolult, azt hittem jobban lesz képviselve vagy másképp a túlvilág, vagy élet a halál után. Ezeket az elképzeléseket a klinikai halálról már sok film és könyv ugyanígy ábrázolta, ezért csalódás volt számomra, hogy semmi új a nap alatt. Engem főleg a történet ezen része izgatott, mert ez a téma is anno foglalkoztatott. Tudom, hogy egy értékelésnél azért nem csak a magam szempontjait kell figyelembe venni, hanem az egészét a dolognak, ezért az a megoldása a filmnek, hogy szaggatott volt a történet, tehát mindig újabb és újabb részleteket tudunk meg a főszereplő Mia életéből, miközben ő élet- halál közt lebeg, nem volt egy rossz megoldás a film készítőitől. Ami kimondottan irritált az az érzelgősségi faktor, ha lehet ezt így nevezni. Néha kénytelen vagyok saját kifejezéseket alkotni, hogy pontosan érzékeltetni tudjam, mire is gondolok. Nagyon szép dolog ha két fiatal szereti egymást, de azért az egész filmben a nyafogásukat nézni, elég unalmas. A másik dolog, hogy a fiatalok, akik még alig ismerik egymást, tragédiakánt élik meg, ha egymástól a tanulmányok miatt el kell válniuk egy időre. Persze mind azt hisszük, hogy az első az igazi és örök, de azért mégis túlzásnak érzem, hogy egy diákszerelem miatt egy rendkívül tehetséges zenész, aki tudatosan készült erre a pályára, feladjon egy zenei ösztöndíjat Amerika legelismertebb zenei intézetében egy turnéról turnéra utazó popsztár miatt. Ha egy karakter úgy van bemutatva, hogy egy öntudatos lány, már gyermekkora óta készül valamire, akkor valahogy nekem nem illik bele ez a szerelmi évődés egy olyannal, akivel még szinte semmit nem élt meg az életben. Vagy ez lenne benne a drámaiság?  Lehet, hogy én vagyok túl szigorú, és a maga nemében egy jó film, mert magam is meglepődtem, hogy az Imdb-n majd 7-et kapott. El tudom képzelni, hogy olyan 20 éves koromig nekem is nagyon bejött volna ez a téma, de véleményem szerint a felnőtt populáció nagy része csak egy gyerekfilmnek fogja fel, és nem túl izgalmas számára. Vagy azért, mert ezeket az érzéseket már megélte (és nagyon remélem, hogy így van), vagy pedig egyszerűen túl sematikusnak találja. Ez a véleményem, de jó lenne, ha mások is kifejtenék a véleményüket, szívesen meghallgatnám egy kamasz meglátásit is. Az a része a filmnek pedig, amely a címre utal, csak a végén jut kifejezésre, amikor elveszíti a családját, s neki el kell döntenie, hogy menjen, avagy maradjon, s egy romantikus befejezés tárul elénk, a  popsztár pasija közli vele, hogy felvételt nyert abba a bizonyos világhírű iskolába, s mi más következik belőle, hogy az álmait nem adja fel még a kómában sem, ezért nem értettem a már fentebb említett párkapcsolati kínlódást, mert végül mégiscsak kiderül, hogy ez számára a legfontosabb.

Sráckor

(Boyhood)

A film végignézése után azon gondolkodtam, milyen ajánlást is lehetne írni, és nem más jutott az eszembe, mint egy vaskosabb tananyag megtanulásakor adott tanári intés, hogy szükség lesz egy kényelmes ülőalkalmatosságra és egy adag elszántságra, mert ez a majdnem 3 órás film (pontosabban 166 perc) próbára teszi a farpofáinkat és a türelmünket is. Igazság szerint többet vártam az alkotástól, valami storyt vagy meghökkentő dolgot, de semmi ilyesmi nem következett be, csupán egy fiú életét követhetjük nyomon 6 éves korától 18 éves koráig. A családi élete nem éppen mondható idillinek. Az anya figurája elgondolkodtató, az elején az az érzésünk, hogy egy tipikus fiatalon teherbe esett anyáról van szó, aki csak a gyerekeinek él, és próbálja megteremteni nekik a mindennapi betevőt és semmi több nincs benne, de aztán fejlődésen megy keresztül, s egészen a pszichológia diploma megszerzéséig menetel, sőt, tanár lesz az egyetemen. Mindemellett elfogyaszt két férjet, akik eleinte jó választásnak tűnnek, de végül mindkettő inni kezd és zsarnokoskodni. Miért van az, hogy ez mellett a nő mellett lezüllenek a pasik? Talán mert túlságosan a karrierjére összpontosít, és az önérzetes pasik nem bírják elviselni az asszony sikerét és önállóságát? Ez is lehet, az ősi védő és családfenntartó ösztön elnyomása kiválthat ilyen fajta viselkedést is. És itt az apa figurája, aki eleinte szélhámosnak tűnik, alkalmi munkákból tartja el magát, hosszabb- rövidebb időre eltűnik, de összességébe véve törődik a gyerekeivel, és ő is nagy pozitív fejlődésen megy keresztül, ami a családot illeti, ugyanis újra nősül, és gyereke születik, tisztes családapa válik belőle. A házasságuk talán azért nem működött, mert túl fiatalon kerültek össze, és a végén bevallja, hogy ő mindigis ilyen apa szeretett volna lenni, de a felesége túl türelmetlen volt vele. Ez vitatható kijelentés, mert mindig könnyebb a másikra kenni kudarcainkat, mintsem felelősséget vállalni esetleges hibáinkért. A család gyakran költözik, új környezet, új emberek, de a film nincs kiélezve ezekre a szituációkra, mindenhol megtalálják a gyerekek a helyüket, jól alkalmazkodnak. Mason csak a maga módján lázad, ha ugyan lázadásnak lehet nevezni, mert néha már én nyúlnék át a képernyőn és ráznám meg, hogy hé apafej, tiltakozz már, szólalj fel, csinálj valami balhét, de nem, mert ő egy igazi alkalmazkodó srác, aki szófogadó, de ugyanakkor sajátosan szemléli a körülötte zajló eseményeket és a világot. Egyszer amikor késő éjjel ér haza, az éppen aktuális nevelőapa leorrolja, amiért nem ért haza időben, s ekkor először mondja ki a véleményét, amit már rég hallani akartunk. Sajátos látásmódját a fényképezésben éli ki, de nem tudja, hogy ez kitöltheti-e az életét, vagy csak egy újabb állomás. Tipikus kamaszkori dilemma, mi végre vagyok a Földön, avagy mi leszek, ha nagy leszek. A kamaszkorral megjelenik az első szerelem is, de mint ez mindannyiunkkal megesett, csalódás lesz a vége. Sokszor van úgy, hogy azt hisszük vagy abban bízunk, hogy az illető hozzánk való, de aztán rá kell jönnünk, hogy csupán beleképzeltük a számunka pozitív tulajdonságokat, s messze nincs meg benne az, amit mi kerestünk. Még egy ideig ő sem fogja fel, hogy hogy is van ez, nem csoda, hisz felnőtt fejjel is bonyolultak ezek a dolgok, de aztán a főiskolára kerülve túl teszi magát rajta. A srác világnézete nem átlagos, van benne valami józan érettség, arra próbál rávezetni, hogy nem a saját életünket éljük, hanem a szociális hálók által kívánt életet, hogy soha nem élhetünk már nyugodtan, mert az eszünk egy része  a világhálón van, s abban gondolkodunk, hogy mi lenne vagy lesz a reakció egy- egy posztra, élethelyzetre, hangulatra, vagy lesz-e egyáltalán bármilyen reakció, mintha kettős életet élnénk egy virtuálisat és egy átlagosat, hagyományosat. Ez akkor kerül szóba, amikor az említett barátnővel elutaznak, és a csaj állandóan a facen lóg.  Az érettségi után főiskolára megy, mint az várható volt, lerobbant koleszos szoba, új arcok, s rögtön megismerkedik egy szimpatikus lánnyal, s a beszélgetésükből sejteni lehet, hogy ez több lesz egy beszélgetésnél, s ezzel vége a filmnek. Összességében véve nem rossz, egyszer meg lehet nézni, de csak ha nem vagyunk fáradtak, mert megeshet, hogy belealszunk.