Egy különc srác feljegyzései- Stephen Chbosky regénye alapján

(The Perks of Being a Wallflower)

 Javíthatatlanul romantikus vagyok, bár a műfaja dráma s megmutatkozik benne az élet árnyoldala is. Különösen közel állnak hozzám azok a történetek, amik iskolai környezetben különc fiatalokról szólnak, valószínű, hogy szakmai ártalom, mivel tanár lennék vagy valami olyasmi. Szóval ez egy átlagosan kezdődő történet, főszereplője a saját világába menekülő 15 éves Charlie. Az okokat, hogy miért viselkedik barátságtalanul, és miért érzi magát mindenhonnan kitaszítottnak, később tudjuk meg. Charlie szorongó gondolatait a képzeletbeli naplóbarátjával osztja meg, s így némileg visszaszorítja a magány érzését. Aggódva számolja, hogy hány napot kell eltöltenie a gimiben, talán magányosan, barátok nélkül. Elkezdődik a suli s minden úgy megy, ahogy azt elképzelte, az idősebb diákok cikinek tartják szárnyaik alá venni az elesett gólyákat. Így megy ez mindaddig, amíg egy technika órán elő nem bukkan Patrick a vicces meleg srác, akit egy tanár- diák eset után Sehogynak csúfolnak. Ténylegesen a fiatalok egy focimeccsen ismerkednek össze, velük van Sam is, egy életvidám lány, aki sokszor csalódott, mert hagyta magát kihasználni, és aki rögtön megtetszik Charlienak, s különböző trükkökkel megpróbál minél több időt vele tölteni. Szívmelengető baráti kapcsolat alakul ki a fiatalok között, bevezetik Charliet a bulik világába, amivel néha együtt jár a könnyű drogok használata is, de ettől lesz igazán felszabadult és önmaga, végre ki meri mondani amit gondol. Különleges kapcsolat alakul ki Charlie és Sam között, a lány mintha várná, hogy a fiú lépjen, közben más sráccal jár, de a fiú félénk és tapasztalatlan, ezért csupán egy csók csattan el köztük. Ezután Charlie számára megnyílik egy ismeretlen, de izgalmas világ, elkezd járni az egyik lánnyal a baráti körből, akihez viszont nem vonzódik, de érzékeny gyermeki lelke nem képes megbántani a lányt, ezért úgy tesz, mintha ő is élvezné a járást, közben titkon Samet szereti. Ez a különös közösség ráébreszti a nézőt az élet édes ízére, amely érdekes és izgalmas, s amelyben érdemes minden nap úgy élni, mintha az utolsó lenne. Szabadság érzése fakad az összes tettükből. Közben megtörténik a szakítás egy kínos pillanat után, Charlie a barátnője helyett Samet csókolja meg, mert őt tartja a legszebbnek. Őszinte volt, de ezzel mindent elrontott, a csapat szétesett, Charlie újra magába zárkózva éli mindennapjait egészen addig, amíg meg nem védi Patrickot egy összetűzés alkalmával. Mindenki megbocsát Charlienak, bebizonyította, hogy egy igaz barát, aki mindenét odaadná a barátságé. Közben Charleit fura látomások gyötrik a múltjából, amitől elborul az agya, s ilyenkor bármire képes. A film vége felé derül ki, hogy mi ezeknek a látomásoknak az oka. A lelki sebek mögött Charlie nagynénjének tette húzódik, aki kisfiú korábban szexuálisan zaklatta, s ezt titokban kellett tartania. Egy baleset következményeképpen a nagynéni meghal, s ezért is magát hibáztatja Charlie, mivel sokszor kívánta a nagynéni halálát. Amikor ez kiderül, minden világossá válik számunka. Charlie visszahúzódó, különc viselkedése a zaklatás következménye, mely megnyomorította lelki világát, s amely kihatott a további életére. A film végén mondhatni minden jóra fordul, Sam és Charlie egymáséi lesznek, bár el kell válniuk, mivel Sam egyetemre megy, ahogy a baráti kör többi tagja is, de végre szembe tud nézni a történtekkel, és tud önmaga lenni. 

Idézetek a filmből:

- Egy csomó oka van annak, hogy mivé válunk. És a legtöbb okról sejtelmünk sincs. És ha azt nem választhatjuk meg, hogy honnan jövünk, azt eldönthetjük, hogy hová tartunk.

- Nagyon különös, ahogy a dolgok egy csapásra a visszájukra tudnak fordulni. Hirtelen történik valami, és minden megint olyan, mint régen.

- A dolgok változnak. A barátok eltűnnek. Az élet pedig senkire sem vár.

- Azt a szerelmet viszonozzuk, amit megérdemlünk.

- Az élet a szerelem és a barátság regénye.

Magashegyi underground 2

Kriváň- hegygerinc

 Vasárnap, 2013.augusztus 18- án a nagy Rysy csúcshódítás után, mikor fölkeltem, s először érintette lábam a talajt, éles fájdalom hasított belé, minden lépés kínszenvedés volt, a vádlik kemények voltak akár a kő, az inak feszültek. Nem volt mit tenni, ki kellett nyújtani, hogy aztán nekivághassunk az aznapi túrának. A túracipő sem volt a barátom, nehézkesen nyomtam bele a hólyagokkal teli lábfejem, de hamar hozzászokott a fájdalomhoz, összepakoltunk és elindultunk meghódítani a Kriváňt. Túránkat a Tri studničky nevű helyről kezdtük. Tudtuk, hogy nem lesz egy könnyű túra leküzdeni az 1354 méter szintkülönbséget mindössze 6 kilométeren, de hittünk magunkban. Ne félj, csak higgy! (Márk 5,36), ez járt a fejemben, és bevallom, többször is imádkoztam az úton. A táj az alsóbb szinteken nem túl látványos, sőt, kimondottan lehangoló, mivel a valamikori gyönyörű fenyves helyett kiszáradt csonkok látványa fogad. Bozót az van bőven, de árnyék csak elvétve, és az időjárás akár kedvezőnek is mondható, mivel a hőmérő 28 fokot mutat, de árnyék híján a nap az összes energiát kiveszi belőlünk. A víz is rohamosan fogyóban volt, fejenként 1,5 liter vizet számoltunk, de ilyen hőségben a 3 liter per fő sem túlzás. Sokat pihenünk, az út meredek, s mi fáradunk úgy fizikailag, mint szellemileg. Feljebb érve a zöld turistaúton, káprázatos látvány fogad, erdők, hegyek, apró települések ahová csak a szemünk ellát, nyoma sincs a lehangoló csonkoknak. Meg- megállunk erőt meríteni. Egyszer azt olvastam valahol, hogy az agy megtréfálja az embert a hegyek közt a napsütésben. Megváltozik a perspektíva, gyengül az ítélőképesség. Odafent szokatlanul viselkedik az ember. A világ tetején, távol mindentől. Tekintete újra meg újra elsiklik a sziklás csúcsok felett s azon kapja magát, hogy hamisítatlan boldogság járja át amiatt, hogy magasan jár. Az ember alapvető vágya, hogy felemelkedjen és hódítson. Aztán azonnal a következő csúcsot keresi; a következő kihívást. Én is pont így vagyok ezzel, ezért minden erőmet összeszedve tovább folytattam az utat. Nincs nagyobb boldogság, mint mikor végre megpillantjuk a csúcsot, s elérhetőnek tűnik a meghódítása. A szűk út egyik felén szakadék a másikon a hegy s így egyensúlyozva haladunk szépen felfelé, beszélni már egyikünknek sincs ereje, csak némán libasorban haladunk felfelé. Mindenki érzi, hogy a tegnapi túra kimerítette a tartalékainkat, s minden erőnkre szükség lesz, ha fel akarunk érni.

A Kriváň alatt

A csúcstámadás előtt egy fél órás pihenőt iktatunk be, kifekszek a fűbe, nézem, ahogy vonulnak a felhők, a nap itt- ott kibukik mögülük, és már nem érzek fáradságot, erőt ad a természet. Nézelődök, föl- föl pillantok a hegygerincre, s irigykedve figyelem a hangyaméretű csúcshódítókat, s titkon abban bízom, hogy nemsokára én is ott haladok majd. A szél ereje egyre erősebb, hirtelen hűvös lesz, szükség van a meleg pulcsira, s talán egy vihar is lecsap. Az idő vészesen halad előre, el kell indulni, ha sötétedésig le akarunk érni. Útközben csalódott és kifacsart turistákkal találkozunk, akik kénytelenek voltak föladni, mert a forrás, amelyből vizet reméltek, kiapadt, s víz hiányában öngyilkosság hegyet mászni. Haladunk lassan felfelé a sziklás ösvényen, néhol már elkel a kéz is, mászni kell, négykézláb. Elérünk a kiapadt forráshoz, megpróbáljuk a lehetetlent, s nekünk sem sikerül egy csepp vizet sem nyernünk. Csalódottak vagyunk, de megyünk tovább, ekkor még senkinek sem fordult meg a fejében, hogy vége. Elérünk a Krivánský žľab kereszteződéséhez s innen még 1:15 perc a csúcs. 

 Krivánský žľab- útelágazás

Nekivágunk, de itt már csak négykézláb mászva lehet megközelíteni a hegygerincet, veszélyes terep, odafigyelést igényel. Ugyan ki van jelölve az út, de nem mindig átlátható, hogy merre is kell haladni. Végre felérünk a hegygerincre, lassan lemaradnak a többiek, előre török, bár érzem, hogy a határaimat feszegetem. Nem merek sem inni sem enni, mivel mindössze másfél deci vizem maradt, s a lefelé út még közel 10 km, s nem tudni van-e útközben vízvételezési lehetőség. Látom, ahogy boldogan vonulnak lefelé a csúcsról, s én is ezt akarom érezni, ezért összeszedem minden erőmet és tovább megyek. Már a gerincen haladunk, elérjük a Malý Kriváň szintjét, innen még kb. fél kilométer a csúcs. Utolérnek a többiek is, megpihenünk, s összegezzük a vízmennyiséget, mindössze 5-6 deci négyünknek. S ez volt az a pont, amikor be kellett látnunk, hogy nincs esélyünk a csúcsra. Víz és idő hiányában fel kellett adnunk a küzdelmet. A legmeredekebb részt ésszerűtlen lett volna kiszáradva abszolválni, kockáztatva a szédülést s a mélybe zuhanást. Van az a pont, amikor már nem érdemes kockáztatni, s szerintem az a legnagyobb tett, ha ezt beismerjük. Csalódott voltam, de ugyanakkor tapasztalatot is szereztem, ami jól jön majd a következő merényleteknél. Még egy utolsó pillantást vetettem a csúcson ékeskedő kettős keresztre, s nagy levegőt véve elindultunk lefelé. Még 10 km volt előttünk, ezért rövidítettünk, de nem volt jó megoldás, mállottak a szikladarabok, gördültek a kövek, s lassabban haladtunk, mint szerettük volna. Végre elértünk a kijelölt ösvényig, s lábunkat nyakunba véve elindultunk a Jamské pleso irányába, hogy ott elkanyarodva a Tri studničky felé leérjünk a hegyről. Közben szerencsénk volt, mert találtunk egy hegyi patakot, s ott mindegyikünk úgy itta a vizet, mint aki még soha nem ivott, megtöltöttük az üvegeket és tovább mentünk.

Jamské pleso

A kis hegyi tavacska a Jamské pleso idilli környezet, vadkacsák úsztak a zöld vízen, s még pózoltak is a fényképezőgépbe. Már lebukóban volt a nap, mikor megláttuk a parkolón az autót, de senki sem bánta, hogy véget ért a nap. S a megélt napok tanulsága a következő gondolatsor, amit Jürgen Moltmanntól kölcsönzök. "Körülöttünk mindent egyre gyorsabban modernizálnak, mi pedig egyik helyről a másikra sietünk és rohanunk, hogy valamilyen élményre tegyünk szert. Egyre több tapasztalatot gyűjtünk, és egyre gyorsabban fogyasztunk- érzékelhető sebességkorlátozás nélkül. De csak az tapasztal meg valóban valamit az életből, aki lassan él. Az tesz szert tapasztalatra, aki feldolgozza, amit megtapasztalt. Csak az eszik élvezettel, aki lassan eszik. Csak az fogad be egy benyomást, aki képes elidőzni mellette. Az öntudatlan halálfélelem keresztülhajszol minket az életen, s mi elmegyünk az élet mellett. De nem kötelező futni minden lehetőség után. Egyetlen valóság többet ér, mint ezer lehetőség."

Útvonal

Poprádi- tó

Magashegyi uderground

Ha nyár, akkor Magas- Tátra, annak is a hegyi vezető nélkül legmagasabban elérhető csúcsa a szlovák- lengyel határon található Rysy (Tengerszem- csúcs). A turistaszezon körülbelül május elejétől egészen október végéig tart kedvező időjárás mellett. A hó ilyenkor csak foltokban fedezhető fel, az is csak 2000 méter felett. Nekünk volt szerencsénk még a legnagyobb hőségben is látni egy keveset, nem mintha annyira áhítoznánk már rá. A Tengerszem- csúcs meghódítása egész napos túrát jelent (8- 10 óra), és csak tapasztalt, jó kondiba lévő és merész túrázóknak ajánlom. A túránk kezdete a Csorba- tó mellett vezető turistaösvényen kezdődött, amely nem túl meredek és kevésbé igényes, szinte bárki könnyedén leküzdheti. A magas csúcsok közt kanyargó út igazán impozáns látványt nyújt. A grafitszürke hegyek zöld aljnövényzettel meghintve s hozzá a szikrázó napsütés elfeledteti velünk a legnagyobb gondunkat is. A természet csodája ez. Az ösvény végén a Poprádi- tóba botlunk, nem túl nagy, de annál szebb. Körbe- körbe magas hegyek övezik, a víz pedig kristálytiszta, türkiz felület telis- tele hallal. A tó mellett közvetlen található egy hegyi szálló és étterem, ahol helyi specialitásokat lehet kóstolni, vagy egyszerűen csak egy kávé vagy tea mellett gyönyörködni a tájban.

A Poprádi- tó elágazásánál 

Utunk tovább folytatódik a piros turistaösvényen a Békás- tavakig (Žabie plesá), közben meredek és kevésbé meredek szakaszok váltják egymást. Ha az ember túrázni megy, soha nem tudhatja mi vár rá, micsoda látvány fogadja majd, s amikor ott van, csak ámul és bámul a gyönyörűségtől. Útközben minket is ért meglepetés látványból bőven, láttunk kristálytiszta hegyi patakot, óriási sziklákat, kisebb vízeséseket és persze mindez még gyönyörű napsütéssel párosult. Szóval minden tökéletes volt. A természet erőt ad és szabadságot. Kicsike pont vagyunk benne, és nem mi parancsolunk, sokszor ő kényszerít térdre, ezért tisztelnünk kell. A Békás- tavak kicsiny tengerszemek, káprázatos türkiz színben, mélyen megbújva a Magas- Tátra csúcsai közt. Belenyúlik egy kis félsziget is, s ezen keresztül beljebb lehet jutni. Ezek után a tavak után kezdődik az igazi kihívás, amely főleg a kondíciónkat teszi próbára.

Bákás- tavak (Žabie plesá)

Olyan meredek út vezet a hegyi menedékházig és onnan a csúcsig, hogy első, sőt második látásra is leküzdhetetlennek tűnik, de amikor jobban szemügyre vesszük, észrevesszük, hogy emberek tömege hömpölyög a hegygerincen, szóval nem lehetetlen följutni. Veszünk egy nagy levegőt és belevágunk. Elérkezünk egy meredek láncos részhez. A lánc arra hivatott, hogy megkapaszkodjunk benne, és fölhúzzuk magunkat, de egy óvatlan pillanatban sérülést is okozhat úgy, hogy nekiprésel a szikla falának, mint ez velem is történt. A könyököm bánta, így véresen folytattam az utam. Oly szűk ott a hely, hogy nincs lehetőség az ápolásra, tovább kell menni, egészen a Hunfalvy-hágó alatti menedékházig (Chata pod Rysmi) (2250 m, a legmagasabban épült menedékház). És végre több órás gyaloglás után megpillantottuk. Boldogan ittuk meg a fél liter kofolát, elláttuk a sebet, és megpihentünk a csúcsokkal övezett házikóban. A pihenő után a Hunfalvy-hágón (Váha) keresztül egy igen meredek ösvény vezet a Tengerszem-csúcsra (Rysy) (2499,6 m), amely egyben országhatár is. 

Chata pod Rysmi (2250m)

Előtte még megpillantottuk a falon két turista halálhírét, akik áprilisban megkísérelték megmászni a csúcsot, de sajnos tragédia lett a vége. Ezzel a nem túl pozitív információval vágtunk neki a csúcs megmászásának. Az első akadályokat sikeresen vettük, bár nem tudtam elképzelni, hogy van még ennél meredekebb fal is, és biztosító kötél nélkül is teljesíthető a csúcsmászás. Tovább mászva elértük az utolsó szakaszt, ahonnan már látható volt a csúcs, páran már ott pihentek a sziklákon boldogan, hogy épségben odaértek. Nekem is ez volt minden vágyam, fölérni a csúcsra. Négykézláb mászva haladtam lassan fölfelé, igen nagy figyelemre volt szükség, nehogy egy mozgó sziklába kapaszkodjak vagy lépjek, mert ott nem fog meg semmi, egyenesen a mélységbe zuhanok. Ekkor persze nem ez járt a fejembe, csupán az, hogy minél hamarább elérjem a csúcsot. Pókember módjára másztam egyre feljebb és feljebb, sziklamászás volt ez a javából, nem holmi gyalogtúra. Kisebb sziklákon már másztam, de ennyire meredeken még soha, ezért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem remegett a lábam. De kell az adrenalin, legalább érzem, hogy élek, ha pedig az a sorsom, hogy a mélybe zuhanva halljak meg, állok elébe. A csúcsra érve megpróbáltam egy kényelmes sziklát szerezni, ahol kifújhattam az izgalmakat. Aztán jött az eszmélés, hogy hol is vagyok. 

A Rysy felé

Te jó ég, ez tényleg majdnem 2500 méter, pontosan 2499, 6 m és ide én másztam fel a két saját lábamon, ill. kezemen. Elmondtam egy hálaimát, s lassan kezdtem hozzászokni a kilátáshoz, háttérben a Maga- Tátra legmagasabb csúcsai, Gerlachfalvi- csúccsal (Gerlach) az élen, amely 2655 méter jelenleg, de geológusok szerint rohamosan kopik. A lengyel oldalon található a Morskie oko tó, szintén türkiz színben pompázva. Ott ültem az államhatáron és azon gondolkodtam, milyen szerencsés ember vagyok, hogy ide eljuthattam, egy életre szóló élmény részese vagyok, s mindezt a barátaimmal és életem párjával tettem. Nem is kívánhat ennél szebbet az ember lánya. Legszívesebben ott maradtam volna örökre. Távol a civilizáció összes baromságától, amely megzavarja az életünket. Ott nem kell senkinek megfelelni, csak saját magunknak. Megcsináltam, itt vagyok és boldog vagyok. Körülnéztem és örültem, hogy élek és szeretek. Valami misztikusság is van benne, amelyet nem is lehet szavakba önteni, de talán nem is kell. Azok az emberek, akik imádják a hegyeket, a természetet, tudják, miről beszélek. Eljött az idő a visszaútra is sajnos, mert még sötétedésig le kellett érni, ezért még egy utolsó pillantást vetve a magasból körülnéztem, majd elindultam lefelé. Kicsit sem volt veszélytelenebb a lefelé haladás, főleg mert egyesek maguk előtt görgették az apróbb köveket, ezzel veszélyeztetve az előttük haladókat. 

lefelé a Rysyről

Találkoztam egy- két pánikba esett túrázóval is, akik megkövülve gubbasztottak, s egy-egy szikladarabba kapaszkodva a sírás határán kétségbeesve várták, hogy majd bátorságot kapnak az égiektől, és tovább tudnak haladni. Nekem szerencsére ilyen gondom nem volt, de a lábrezgés végigkísért egészen a menedékházig. Ott aztán jöhetett a fényképezkedés, mert tudtuk, itt már semmi bajunk nem eshet. Sötétedésig elértük a Poprádi- tavat, s onnan a bicikliúton a holdfénybe haladva elértük a Csorba- tavat. Az út során leforgattunk egy vicces videót, s hullafáradtan estünk a kocsiba, és elindultunk Važecba, ahol már várt a forró zuhany és a pihe- puha ágyikó. S úgy hajtottuk álomra fejünket, hogy másnap meghódítjuk a  híres Kriváňt. Folyt. köv.

Útvonal

Élek és szeretek

(Yo También)

Egy különleges, életszagú történet. Semmi átlagos nincs benne, semmi, ami normális. Főszereplője Daniel Sanz, spanyol diplomás fiatalember, de nem átlagos, Down- szindrómás. Sokan idegenkednek a témától, mert mi normális emberek mindentől félünk, ami szerintünk nem normális. Daniel a diploma megszerzése után, mint minden normális fiatal, munkába áll. A kollégák arcán látni az előítéletet, de rendesek hozzá. Egyik kolléganője Laura, egy könnyűvérű, súlyos életsorssal megáldott nő, aki önpusztító életmódot folytat, és egyetlen, akitől ezen a világon nem fél az Daniel, mert ő csupa szeretet és tudja, hogy sosem tudná bántani. Különleges viszony alakul ki köztük, Danielben feléled a vágy, szerelmes lesz Laurába, aki nem tudja, hogy kezelje a dolgot, hiszen Daniel a társadalom szerint nem normális. Ennek ellenére nagyon is normális véleménye van, sokkal érettebben gondolkodik az életről, mint Laura, és ez megzavarja. Közelednek, majd távolodnak, akár a jojó. Sok időt töltenek együtt, s Daniel mindig meglepi Laurát bölcs gondolataival és azzal, ahogy az élethez áll, hogy sohasem adja fel. A fiú tisztában van vele, hogy Down- szindrómás, és e betegség minden jegyét magán viseli. A szája kisebb az átlagosnál, ezért problémát okoz a helyes artikuláció, a tenyere pufók, ami szintén egy meghatározó jegye a betegségnek, és még sorolhatnánk. Ennek ellenére a viszonyuk nagyon is emberi és normális. Daniel Laurát rádöbbenti arra a hibákra, amiket mi normálisak gyakran elkövetünk, pl. hogy hazudunk. Daniel elsírja magát, amikor rájön, hogy Laura hazudott neki, és nem árva, csupán nem tartja a kapcsolatot a családjával, ezért számára halottak. Egy vadul átmulatott éjszaka után Daniel veszi a bátorságot, és fizikailag is közeledik a lányhoz, de az elutasítja. Nagyon csalódott, és ugyanolyan szerelmi gyötrődésen megy át, mint bármelyikünk ebben az életben. Százszor visszatekeri a közös videót, amely megörökítette a közösen töltött perceket és megpróbálja megérteni, hogy miért nem lehet övé Laura. Pont úgy, ahogy mi is számtalanszor tettük, megpróbáltunk rájönni az okokra, miért nem minket választottak. Tovább gyűrűzik a történet, Laura apjának hirtelen rosszabbodik az állapota, kómába esik, s a lány hosszas gondolkodás után úgy dönt, hogy mégis búcsút vesz apjától, ezért hazautazik Madridba. Karácsony van, s egyetlen, akit fölhívhat az Daniel, boldog karácsonyt kíván neki, mire a fiú szerelmet vall, Laura elsírja magát a meghatódottságtól, és nem tud mit válaszolni. Úgy érzi, őt még senki sem szerette úgy, mint Daniel. Az élet megy tovább, mindketten élik az életüket, de egy szép napon találkoznak, és újra egymásra találnak, ezúttal viszont megtörik a jég, Daniel és Laura egymáséi lesznek. Csupán egyetlen éjszakára szól a nász, de mégis Danielnek ez jelenti a világot. El kellett fogadnia, hogy egy normális társadalomban egy nem átlagos nem kerülhet közelebbi, intim kapcsolatban egy átlagossal, mert ez az élet rendje. Mégis sok tanulságot rejt a film számunkra, normálisoknak, mindenekelőtt azt, hogy legyünk nyitottak a másságra, és ne ítéljünk elhamarkodottan, feltétel nélkül szeressünk, legyünk őszinték, és mindig adjuk önmagunkat, mégha ez sokszor nem kifizetődő, mert az életben ha tetszik ha nem, egymásra vagyunk utalva.

Az önzésről és önzetlenségről

Egy ember meghívást kapott a mennybe és a pokolba. Előbb a pokolba ment. Az elkárhozott lelkek étkekkel megrakott asztalnál ültek, mégis szenvedtek. Éhesen üvöltöttek. Mindegyiknek volt kanala, de olyan hosszú, hogy nem tudták a szájukba tenni. A frusztráció volt a kínzatásuk. A mennyben ugyanolyan étkekkel teli asztalnál ültek, de ők ettek is kedvükre. Volt kanaluk, épp ugyanolyan hosszú, mint a pokolbélieknek, mégis annyit ettek, amennyit akartak, mert ők egymás etették. 

Fesztivállapot

Ákos (FEZEN fesztivál 2013)

Nyár van, a fesztiválok melegágya ez a szűk 2-3 hónap. Az ember nem is vágyik másra, mint kiengedni a gőzt. Különbözőek vagyunk, és a zenei ízlésünk is más és más, de abban mindnyájan megegyezünk, hogy a zene az kell, vagy zene nélkül mit érek én... Kedvenc előadóm Ákos, ahogy sok más embernek is, de mindenkinek mást jelent és ad ez a pop ikon. Sokan sokféle jelzővel illetik, de a szuperlatívuszoknak itt semmi jelentősége, csupán az számít, hogy neked mit ad. Élőben hallani a hangját, számomra többet jelent, mint bármi más az életben. A zenéhez jobban vonzódunk, ha valami trauma ér, amit nem tudunk feldolgozni, és így próbálunk enyhíteni a fájdalmon és tehetetlenségen. A dalokban, amit hallunk, sokszor az csendül fel, amit mi is érzünk, gondolunk, csak nem tudjuk szavakba önteni. Hányszor van az, hogy pont ezt érzem, és pont ezt akarom elmondani, csak nem lehet. Átfogalmaztam a régi mondást, aki a zenét szereti, az rossz ember nem lehet :-). Pedig de! Hogy ki mit hallgat, az sokat elárul a lelki világáról. Egy- egy dallam gyógyír lehet lelki sebeinkre, de fel is szakíthatja azokat, ha éppen olyan valaki jut eszünkbe, akinek nem kéne. Szóval, ingoványos talaj ez. Főleg a lírai daloknál kell résen lenni, és csak annyit engedni be, amennyit még elbírunk. Visszatérve Ákosra, akit ha jól emlékszem olyan 2005 körül kezdtem igazán a szívembe zárni, ez idő tájt kaptam egy kötetet Szavak és csendek címmel, verseket és dalszövegeket tartalmaz, amiket gyakran olvasgattam. A dalszövegei sem csupán szövegek, hanem versek, van bennük valami többlet, mély gondolai sík, átvitt értelem, amit minden olvasó- hallgató maga fejt meg, fordít le a saját nyelvére. Én ezt úgy mondanám, hogy minden szöveg visszatükröződik lelki világunkban. Hisz a művészetnek pont erről kéne, hogy szóljon, adni valami többletet, amit semmi más nem tud adni. Ilyen a zene is. Ákos minden dalában találok olyan mondatfüzért, amelyet valakihez kapcsolni tudnék, ami valakit felidéz, és ha azt akarom, hogy velem legyen, meghallgatom a dalt. Ily módon szerez nekem örömet a zene, és gondolom sok más embernek is. Egyszer egy évben próbálom élőben is élvezni ezt az állapotot, mert ott még intenzívebb impulzusok érnek, az önfeledt tömeg egy egészként tombol, ez egy tömeges örömszerzés, de mégis mindenki egyedül van belül. Együtt, de mégis egyedül. Ez is a zene szépsége. Egy előadáson hallottam Stella Leontin atyától, hogy életünk legfontosabb pillanataiban mindig egyedül vagyunk, lásd születés és halál. Egyedül kell eljönnünk erre a világra, és a halál kapuját is egyedül lépjük át. Szerencsés esetben vannak körülöttünk rokonok, de ők nem jöhetnek velünk, csak a küszöbig, onnan már egyedül megyünk... ahogy a problémáinkkal is saját magunknak kell megküzdeni, együtt érezhetnek velünk és segíthetnek is, de a végső küzdelem a miénk.

Ákos- Kezemet nyújtom

Minden búcsúdalt megírtam már rég

Nem hitted el

Meglepi a szívem valami tiszta csendesség

Bennem újra az idő énekel, ó

Kezemet nyújtom, kérlek, ismerj fel

Értsd meg, amit mondok, kérlek fogadj el

Ha nálad lesz egy kérdés, nálam biztos lesz egy válasz

Ha választanod kell, kérlek, engem válassz

Meggyújtom majd újra a dalok mécsesét

Ó, csak dallam és szó

Felragyog egy percre, fenn, a magas ég

Mint egy végtelen templom-hajó

Kezemet nyújtom, kérlek, ismerj fel

Értsd meg, amit mondok, kérlek fogadj el

Ha nálad lesz egy kérdés, nálam biztos lesz egy válasz

Ha választanod kell, kérlek, engem válassz

Elér majd az öröm, ahogy elért már a baj

Nincsen mitől félj

Ha eltűnne a dalos akkor is megmarad a dal

És segít, hogy boldogabban élj

Kezemet nyújtom, kérlek, ismerj fel

Értsd meg, amit mondok, kérlek fogadj el

Ha nálam lesz egy kérdés, nálad biztos lesz egy válasz

Ha választanod kell, kérlek, engem válassz