A búcsúkoncert ("A Late Quartet" 2012)

A film közben az volt az érzésem, hogy elég gyenge lábakon áll a zeneelméleti tudásom, konkrétan zenei analfabéta vagyok, és nem ártott volna zeneórán jobban figyelnem, de mindezek ellenére a film hangulata magával ragadott, és bátran ajánlom a komolyzenétől ódzkodó embereknek is. A film főszereplői egy vonósnégyes tagjai, akik évek óta szó szerint egy húron pendülnek. Fokozatosan robbannak ki a konfliktusok, s kerülnek felszínre a szőnyeg alá söpört érzelmek. A lavina elindítója az egyik tag, Peter, betegsége. A diagnózis Parkinson- kór, ami lassú leépülést jelent, majd ha már a testet teljesen elhagyja az ereje, bekövetkezik a halál. A nagy múltú sikeres csapatot lesújtja a hír, s próbálják megoldani a helyzetet. Arra az elhatározásra jutnak, új csellistára lesz szükség, hogy tovább folytathassák a zenélést.  A vonós tagja egy házaspár is Robert és Juliette, akik között szintén kirobban egy konfliktus, miután Robert eljátszik a gondolattal, hogy másodhegedűsi státus helyett, érdemes az elsőhegedűs posztjára. A feleség nem áll ki a férj mellett, talán mert ő sem hiszi el, hogy erre teremtetett, vagy mert félti, hogy nem képes megbirkózni e szereppel. Robert pedig bosszúból, vagy épp a csalódottság miatt megcsalja feleségét, felszínre hozva ezzel a már régóta közöttük lappangó elfojtott feszültséget. Bár a házasságuk nem mondható kimondottan rossznak, de mégis a háttérben valami zajlik. Olyan súlyos kérdések merülnek fel, mint a kölcsönös szeretet mértéke. A feleség nem képes úgy szeretni, ahogy azt a másik fél elvárná, van közöttük valamiféle vákuum, amely feloldhatatlannak látszik. Hogy mi okozza, hogy Juliett képtelen teljesen átadni magát a szeretet érzésének nem derül ki, de mindvégig ott a sejtés, hogy ez egy másik tag, Daniel miatt történik, akivel fiatal korában szerelmi viszonyban volt. Az elfojtott érzelmek sokszor gátat szabhatnak a kibontakozásnak. Ezt fedezhetjük fel Danielnél is, aki fanatikusan rajong a zenélésért, mindig a tökéletességre törekszik, s ezzel próbálja leplezni magánéletének kudarcait. Egy görcsös, melankolikus, megnyílni képtelen embert látunk, aki az érzelemvilágának megfelelően, sajátosan értelmezi a zenét, s ezt próbálja meg ráerőltetni a kvartettre is. Erre un rá Robert, aki mindezzel őszintén szembesíti. Az igazság fáj, szokták mondani, de jobb, mint hazugságban élni. Robertnek és Juliettnek van egy rendkívül tehetséges lányuk, Alexandra, energikus, színes egyéniség, aki felkelti Daniel érdeklődését, s lehet az is, hogy a lány anyját látja benne. Először még küzd az érzésivel, de miután Robert szembesítette önmagával, és mert képtelen a vonzalom ellen küzdeni, összejön Alexandrával. De nem tart sokáig a viszony, mert a lány belátja, hogy ezzel veszélyezteti a quartettet és meghátrál, föláldozza magát, pedig már végre Daniel is elhiszi magáról, hogy igenis szerethető és ő is képes szeretni. A porba hulló főnix metaforája, repülni vágyott, de elégett, mielőtt ezt megtehette volna. A filmben felszínre tör egy szülő- gyermek vita is arról, hogy mennyire fontos a karrier, s mit érdemes érte föláldozni. Alexandra anyja szemére veti, hogy nem törődtek vele eleget, hogy mellékvágányra volt téve a zene miatt, s ezt a mai napig nem sikerült feldolgoznia. Juliett tehát úgy érzi, hogy kudarcot vallott mint feleség és anya, s megnyugvásért és baráti támogatásért felkeresi Petert, aki mindigis támasza volt. Egy próba alkalmával a feszültség a tetőpontjára hág, egy hibás taktus mindent a felszínre hoz, s a vonós tagjai érzelmileg teljesen széthullanak, veszélybe kerül 25 évnyi komoly munka, de aztán Peter kérésére együtt maradnak, tovább próbálnak, s az utolsó közös koncert alkalmával elbúcsúzik a közönségtől, bemutatja a kvartett új tagját Ninát, s ezzel megoldódni látszik a vonós jövője. Végülis a film vége nyitott, mert senki sem tudja, hogy alakulnak a viszonyok, képesek lesznek-e egymásnak megbocsátani s új alapokra helyezni kapcsolataikat, de mivel mi pozitívak vagyunk, feltételezzük, hogy így lesz. A dráma műfajának eleget téve bonyolult viszonyok kerülnek előtérbe egy kis komolyzenei aláfestéssel megspékelve, de összességében, nem találtam annyira mélyen kidolgozottnak, inkább csak utal és sejtet, s ráhagy minden továbbgondolást a nézőre. Ma elég nehézkesen fogalmazódtak meg bennem a gondolatok, s rájöttem, hogy igen nehéz a különböző érzelmekről változatosan írni.

Nem szégyen a futás, de hasznos...

Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor a futásról beszélek?

A sport a test útján nyitja meg a lelket. (Szent- Györgyi Albert)

Elég terjedelmesre sikeredett a bejegyzésem, de ez ne tántorítson el senkit az olvasásától. Nem fogjátok megbánni! Ígérem! Először is nem tartom magam futónak, mert nem vagyok profi, de szeretek futni és érdekel ez a téma, másodszor nem vagyok író, de szeretek írni, ezért is választottam a japán Murakami Haruki könyvét, továbbá érzek valamiféle halvány párhozamot közöttünk, és erős szimpátiát az írásai iránt. Úgy döntöttem, hogy ezt megosztom veletek is. Íme! Két idézet, két különböző személytől, de mindkettő a sportról szól. A fentebb konkrétan arra keresi a választ, hogy tulajdonképpen mit adhat nekünk a futás, illetve, milyen folyamatok zajlanak le bennünk, amikor futunk. Én is erre kerestem a választ, ezért nagy izgalommal fogtam kezembe ezt az esszészerű írást. Mint kiderült, neki is ugyanazokkal a problémákkal kellett megküzdenie, amivel nekem, illetve, amivel az összes futónak szembesülni kell. Amikor egy társaságban szóba kerül a futás, általában, azzal a véleménnyel találkozom, hogy unalmas és nagy kitartást igényel. Ilyenkor félve jegyzem meg, hogy én bizony szeretek futni. Hogy miért? Általánosan elfogadott tény, hogy a futás szenvedéssel jár, és valóban, mert le kell győznünk önmagunk korlátait, sőt még egy kicsivel mindig tovább is kell lépni, és mint minden az életben ez sem zökkenőmentes. De ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy mi okoz nagyobb elégedettséget és örömet, az, ha tálcán kapunk valamit, vagy ha megküzdünk érte? Szerintem a válasz egyértelmű. Ez a futás árnyoldala, de a szebbik és élvezetesebb oldaláról csak azok szerezhetnek tudomást, akik hajlandók vállalni az előbbieket, tehát az emberek nagy része inkább meghátrál és sosem tapasztalja meg azt az örömet és energiát, amit a futás adni tud. Amikor pár évvel ezelőtt teljesen a nulláról kezdtem egy lépésről lépésre kidolgozott edzéstervvel, én sem gondoltam, hogy annyi élményt fogok szerezni a futás által. Nagyon nehezen barátkoztam meg a rendszeres erőfeszítéssel, holott világ életemben mozogtam, sportoltam valamit. Épp ezt az űrt szerettem volna kitölteni azzal, hogy elkezdek futni. Az első edzések nem hoztak felhőtlen boldogságot az életemben, de tudtam és bíztam benne, hogy eljön az az idő, hogy nem szenvedésként fogok tekinteni rá. És az első sikerek után megérkezett, büszkeséget éreztem, amikor sikerült teljesítenem a saját magam által kitűzött célt. Nem kell itt nagy időkre és távokra gondolni, de mindig egy kicsivel többet és kicsivel gyorsabban szlogennel szépen fejlődtem és elmondhattam magamról, hogy futok. Legtöbb segítséget a mindennapi stressz levezetésében nyújtott, főleg az egyetemi évek alatt, de később is, amikor már munkába álltam. Igazából ez volt a fő ok, amiért elkezdtem futni. Mindenkit másért fut, más motivál. Murakami arról ír, hogy neki a futásra azért van szüksége, hogy írni tudjon, hogy megpihenjen, hogy ne gondoljon semmi konkrét dologra, vagy csak nagyon rövid időre, mert a koncentráció neki a regényei megírásához kell, arra tartalékolja. Míg futok, egyszerűen csak futok. Alapvetően ürességben futok. Vagy fordítva: talán éppen az üresség megszerzéséért futok. De még ebbe az ürességbe is beúsznak időnként gondolatok. Magától értetődő. Mert az emberi lélekben nem létezhet valódi üresség. Az elménk nem olyan erős, hogy magába tudná fogadni az ürességet, és nem is olyan állhatatos. A gondolatok (bevillanó ötletek), melyek futás közben behatolnak elmémbe, azonban így sem többek, mint az üresség alattvalói. Nem valamiféle tartalom, hanem az üresség tengelye köre szerveződő gondolatok. Futás közben felbukkanó gondolataim olyanok, mint a felhők az égen. Különböző formájú, különböző méretű felhők. Jönnek, tovatűnnek, de az ég nem változik. A felhők csupán átutazó vendégek. Áthaladnak, majd eltűnnek, és csak az ég marad. Az ég, amely létezik is meg nem is, amelynek van is fizikai valósága meg nincs is. Mi pedig nem tehetünk mást, mint hogy tudomásul vesszük és elfogadjuk a háttértároló létezésének megragadhatatlanságát. Ezzel tökéletesen megfogalmazta, azt, amit én is érzek, miközben futok, szebben és tökéletesebben én sem tudnám kifejezni, ezért kölcsönzöm tőle. A hosszú vagy félhosszú távokban az a jó, hogy nincs ellenfél, csupán te magad, amennyiben persze nem versenyszerűen űzzük. Egyetlen célunk önmagunk leküzdése. Mert az a fontos, hogy akár csak egy kicsivel, de meghaladjam a tegnapi önmagam. Ugyanis ha a hosszútávfutásban létezik legyőzendő ellenfél, az a tegnapi önmagunk. Ez egy tökéletes gondolat Murakami tollából és még van neki egy pár ilyen :-). Sokat ír arról, hogyan készült egy- egy maratonra, vagy más versenyre, hogyan küzd meg a ma nincs időm, vagy nem esik jól kezdetű mondatokkal, amikkel én is időről időre szembesülni kényszerülök. A legnehezebb felállni a számítógép mellől és felhúzni a futócipőt egy-egy fárasztó nap után, de amikor már túltesszük magunkat ezen a kellemetlen részen, utólag örülünk, hogy mégsem tunyultunk otthon, hanem endorfinnal telve ugrunk be a zuhany alá és elégedetten zárjuk a napot. Mivel ez a könyv nem csupán a futásról szól, hanem afféle memoár, ezért sokszor párhuzamot von az alkotói munka és a futás között, illetve bepillantást nyerünk az életének egyes szakaszaiba, pl. amikor jazz bárt vezetett. Leírja, hogyan tudta egyeztetni a munkát a sporttal, hogy egyik sem szenvedjen hiányt, mert sokszor az is kifogásként szokott előrukkolni, hogy nincs idő, pedig tudjuk, hogy ez csak kifogás, hisz arra van időnk, amire akarjuk, hogy legyen időnk. A legkedvesebb részeim a könyvben azok, amikor a futás közben ért hangulatokról ír. Egy- egy táj, útvonal, utca hangulatáról. Szinte odaképzelem magam mellé és vele futok gondolatban. Így kerültem Bostonba, New Yorkba, Japán egyes részeire és Hawaira is. Egy csodálatos utazás ez. Említést tesz még az iskolai tornaórán kikényszerített futásról, amit egy az egyben elutasít és egyet kell értsek vele, mivel ha valakit nem érdekel a futás, azt nem lehet kényszeríteni, hogy élvezze, azt vagy élvezi és akarja csinálni valaki, vagy nem. Egyértelmű, hogy nem való mindenkinek. Egy helyes kis gondolat megragadta pedagógusi fülemet és jót mulattam rajta és azt kell mondanom, hogy egyet is értek vele. Ez a gondolat a következőképpen hangzik: A legfontosabb, amit az iskolában megtanulunk, az az, hogy a legfontosabb dolgokat nem lehet az iskolában megtanulni :-D. Visszakanyarodnék a futáshoz. Elég sokat foglalkozik a maratoni felkészüléssel, mivel huszonakárhány éve minden évben részt vesz egy maratonon, ami azért valljuk be nem semmi. Én a heti háromszor 5 kilométeres távommal csak csodálni tudom. Nekem nincsenek ilyenfajta ambícióim, mert tisztában vagyok a képességeimmel, de fantasztikus érzés lehet 42, 195 km-t teljesíteni. Őszintén vall arról, hogy micsoda szenvedés és erőfeszítés arán jut a célba, mert ez az embert próbáló táv mindig tartogat váratlan meglepetéseket, amikre nem lehet felkészülni, bármennyire is szeretne az ember. Rövidebb távú versenyeken már én is részt vettem, igaz, nem voltam az élvonalban, de utolsó sem voltam, így át tudom élni azt az izgatottságot, amiről ír, amikor rajthoz kell állni. A pulzus annyira felszökik a rajt pillanatában, hogy majd szét robban a szív és a futással ez csak fokozódik, bizony van mit csinálnom, hogy normális állapotba hozzam a testem és végig tudjam futni a távot. Murakami is szembesült ezzel a jelenséggel, s volt olyan, hogy kénytelen volt feladni a küzdelmet. Ez újabb lelki nyomot hagy az emberen, hiszen ösztönösen küzdésre vagyunk kódolva, és ha a kudarcot vallunk, azt bizony nem könnyű feldolgozni, és újra meg újra rajthoz állni. Itt jön a képbe a másik Szent- Györgyi féle idézet és a Murakami által megfogalmazott gondolat, miszerint Lehetünk akárhány évesek, míg élünk, mindig tanulunk valami újat saját magunkról. Állhatunk meztelenül a tükör előtt akármeddig, a bensőnket nem fogjuk meglátni. Említést tesz még a runner’s blues érzésről, amit a futó melankóliájának nevezett el. Ez valamiféle eltávolodás a futástól, amikor már olyan valamit sikerül teljesítenünk, amit nehéz túlszárnyalni, és ilyenkor elfog a megelégedés érzése, és elveszítjük a motivációt a futás iránt. Nekem ilyenben még szerencsére nem volt részem, ez nyilván abból adódik, hogy még van mit javulnom, és még bőven van mit bizonyítanom magamnak. Zárszónak tökéletes a következő gondolatmenet Murakami tollából: Az egyes időeredmények és helyezések, a látszat, meg az, ahogyan mások értékelnek, mind csupán másodlagos jelentőségű. A futóknak, mint amilyen én is vagyok, az az elsődleges, hogy minden egyes célba a saját maguk erejéből érjenek be. Az, hogy a maguk részéről nyugodtak legyenek: megtették a szükséges erőfeszítéseket, és kibírták, amit ki kellett bírni.

További idézetek a könyvből:

- Van, amit lehetséges bizonyítani, van, amit nem. Ám rengeteg problémáért, mellyel ma a világ szembenéz, többé-kevésbé a globális felmelegedést szokás hibáztatni. Ha a ruhakereskedelem forgalma csökken, ha sok uszadék fát vet partra a tenger, ha áradás jön, avagy szárazság, ha emelkednek a fogyasztói árak, a felelősség jelentős részét a globális felmelegedésnek kell vállalnia. A világnak kell egy rossz, akit néven lehet nevezni, akire ujjal lehet mutogatni, hogy: „Miattad van!”

- Érintéséből, illatából, irányából világosan érzékelhető az évszakok változásának üteme. És ebben a világosan kivehető körforgásban meggyőződünk róla, hogy a létezésünk nem több, mint egyetlen aprócska darab a természet hatalmas mozaikjában.

- A hosszútávfutók arca a világon mindenütt ugyanolyan. Mindannyian úgy néznek ki, mintha gondolkodnának valamin futás közben. Lehet, hogy semmi se jár a fejükben, de úgy néz ki, mintha borzasztóan gondolkodnának.

- Vannak, akik gúnyos vigyorral fordulnak a mindennap futókhoz: „Akármit a hosszú életért, mi?” Valójában azonban nagyon kevesen lehetnek, akik azért futnak, mert sokáig akarnak élni. Sőt sokkal többen vannak, akik abból a megfontolásból futnak, hogy „élek, amíg élek, de teljes életet akarok élni”. Magától értetődik, hogy – miközben ugyanúgy, mondjuk, tíz év telik el – ; egy kóvályogva eltöltött évtizednél sokkal jobb egy világos célok alapján, energikusan töltött évtized, és a futás hozzásegít ehhez. Saját, egyéni korlátainkon belül, lehetőség szerint a legmagasabb fordulaton pörgetni magunkat: ez a futás alapvető lényege, továbbá az élet (és számomra az írás) metaforája is.

- Magam nem azért lettem regényíró, mert valaki ajánlotta vagy kérte (visszatartani mondjuk próbáltak). Eszembe jutott, fogtam magam és az lettem. Hasonlóképpen: az emberből nem úgy válik futó, hogy valaki ajánlja neki a futást. Alapvetően azért lesz futó, mert muszáj azzá lennie.

Az őrület határán

Daniel Keyes: Az ötödik Sally

 Azon gondolkodtam futás közben, hogyan lehetne érthetően összegyúrni ezt a recenziót, és arra jöttem rá, hogy fölösleges a precíz gondolatmenet, hagyom had szóljon. Mindig érdekelt a pszichológia tudománya, előszeretettel böngészem a szaklapokat, és vizslatom az embereket, buszon, utcán, boltban és tulajdonképpen mindenhol, ahol előfordul ember. Én vagyok a nagy testvér kicsiben :-D. Kezembe került ez a rémisztően reálisan irreális pszicho könyv, amelyet nem tudtam letenni, és szélsebesen a magamévá tettem. Szándékosan nem olvastam róla semmilyen recenziót, mivel saját magam szeretem kialakítani a véleményem egy- egy könyvről, vagy filmről. Hogy jól tettem-e és jók e a következtetéseim, az majd a végén kiderül, illetve minden olvasója ennek a blognak maga dönti el. In media res kezdi Keyes a történetet, egy öngyilkossági kísérlettel, de már az elején kiderül, hogy itt nem szokványos unalmas főszereplőről lesz szó, sőt, nem sokra rá az is kiderül, hogy nem is egy szereplőről. De ez sem pontos meghatározás, mert a szereplő az egy, viszont személyisége rögtön öt is akad, amit néha nehéz követni, hogy most éppen melyik művel ki mit. A tudathasadás nem új keletű dolog, mindnyájan hallottunk már róla, de itt nem kettéhasad, hanem szinte szétmorzsolódott, egy zacskót képzeljetek el tele kis kavicsokkal, amelyek az Én tulajdonságait hordozzák, de már nyoma sincs a sziklának, amiből széthullottak. Ezt a sziklát próbálja újjáéleszteni Dr. Ash, de sejtjük, hogy nem lesz könnyű dolga, hiszen mindegyik Én egy egyéniség és mint olyan makacs és önző. Az élet velejárója jobb esetben a férfi- nő kapcsolat, s ez a viszony is meg van világítva több szemszögből, esetenként igen idealizált, de majd erre rátérek bővebben. A valódi Én, az általam megnevezett szikla- Sally, aki életsorsának köszönhetően széthullott, s vált azzá, ami. Fokozatosan derül ki, milyen traumák hagytak nyomot az elméjében, s változtatták pokollá az életét. Amikor az ember azt gondolja, hogy ennél durvább már nem lesz, akkor kerül napvilágra a legszörnyűbb tett, amit egy kisgyerekkel el lehet követni, s amely rányomta bélyegét az egész személyiségére. Mint említettem öt tudat alakul ki egyetlen emberben (Sally, Nola, Bella, Derry és Jinx). Néha egyet is elég féken tartanunk, nem még ötöt. Mindig, amikor egyik elő akar bújni Sally elméjének rejtett zugából, fejfájás és idővesztés kíséri. Elveszíti az időt, s nem emlékszik semmire. Sally egyébként elvált férjétől, akiről kiderült, hogy a jó üzlet megkötése érdekében arra kényszerítette feleségét, hogy lefeküdjön az ügyfeleivel. Vannak közös gyermekeik, ikrek, akik csupán egy kis időre bukkannak fel a történetben, de szinte nem éreznek semmit anyjuk iránt, csupán szánalmat és szorongást, hogy ők is örökölhetik a neurózist. Sally pincérnőként dolgozik a Sárga Keramitkockában, ahol közelebbi viszonyba keveredik idősödő főnökével  Eliottal. Ráhajt, de inkább csak a változékony személyisége vonzza, viszont mindben segíti, el akarja venni feleségül. Számomra kissé irreális, hogy egy gazdag üzletember egy elmebetegre ácsingózik. Na de ízlések és pofonok. Engem nem győzött meg. Az öt lélek mindegyike , amely belőle kihasadt, Sally gyerekkori babáinak nevei, illetve egy cica neve, amelyeket barátaivá fogadott, mivel az átélt traumáknak köszönhetően nagyon zárkózott, antiszociális személyiség volt. Velük élte mindennapjait, beszélte meg problémáit. Mint kiderült, anyjának inkább volt kolonc, mint szeretett gyermek, mellőzte, szidta, s rendszeresen bezárta a sötét, nagy szekrénybe, amikor újdonsült férjével szeretkeztek, nem sejtve ezzel, micsoda félelmet él át ezzel egy gyermek. Sally biológiai apja hirtelen elhagyta a családot, nem derül ki miért, csak sejtjük, de a lány azóta is visszavárja és keresi. Szeretettel gondol rá, ő jelentette számára a szülői biztonságot, amelyet távozásával egy csapásra elvesztett, s kicsúszott lába alól a talaj. Nemcsak szülői, de nagyszülői szeretetben sem volt része, sőt, nagyapja rendszeresen szexuálisan zaklatta, s egyik ilyen alkalomkor az öreg aberrált szatír életét vesztette. Ennyi fájdalom és szeretetlenség még egy sziklaszívű embert is levenne a lábáról, nem még egy gyermeket. De ha még ez mind nem lenne elég, számomra a legmegrázóbb és legkegyetlenebb rész az, amikor elmeséli, hogyan csapta be és kényszerítette mostohaapja, hogy gyilkolja meg kedvenc kiscicáját. Az emberi kegyetlenségnek nincs határa, s ez ezzel a jelenettel nagyon eredetien van szemléltetve. Az egyes esetek, amelyeket átélt, de nem dolgozott fel, kiváltották az elme válaszreakcióját, így született meg Nola az öngyilkos hajlamú művészlélek, Bella a könnyűvérű férfifaló, Derry az önző és Jinx a férfigyűlölő agresszív gyilkos. A személyiségek egymást váltották, és kerültek bizarrabbnál bizarrabb helyzetekbe, amelyet aztán Sallynek kellett megoldania. Meglepő volt számomra, hogy Dr. Ash nemcsak gyógyított, de közben maga is gyógyult. Kiderült ugyanis, hogy miért olyan fontos számára Sally gyógyulása, és az, hogy ne kövessen el öngyilkosságot. Egy pillanatra ő is sarokba lett szorítva, ami sajnálatot válthat ki az olvasóból. Ebből is látszik, hogy senki sem tökéletes, mindenkinek vannak fájdalmai, vagy olyan rejtett dolgai, amik nincsenek lezárva, megoldva. Dr. Ash felesége, munkamánia következtében kialakult szeretni képtelen férje miatt fölakasztotta magát egy fára. Az önvád, hogy képtelen szeretetet kiváltani a férjéből a halálba kergette, s a férj felismerése, hogy ez mind az ő hibája, boldogtalanságot szült. Amikor Dr. Ash rájött, hogy hipnózissal újra össze tudja rakni a sziklát, vagyis Sallyt, nem maradt más hátra, csak a legagresszívebb Én, Jinx visszaszorítása, s a gyűlölet és harag valamiféle megbékéléssé formálása. Kétségkívül ez volt a legnehezebb feladat, hiszen ezek az érzések maradnak meg legtovább az emberben. Befészkeli magát és a legváratlanabb pillanatban tör elő, szétzúzva ezzel a harmóniát és a szeretetet. Sallynek meg kellett mindenkinek bocsájtania, aki valaha is ellene vétett, és tovább kellett lépnie, tiszta lappal. Ezzel az érzéssel nemcsak Sally van így, hanem sokan közülünk is, mert csakis így érhetjük el, hogy önmagunkat és másokat is szeretni tudjunk.

Idézet a könyvből: 

- Sally kettesben ment Freddel a templomba, mert az anyja elment meglátogatni a nagymamát a kórházban. Sallyt annyira lenyűgözte a feltámadás története, hogy eltátotta a száját, és Frednek oldalba kellett böknie, hogy csukja be. Amikor vége lett a prédikációnak, és kimentek, Fred gyorsan fölcsapta a fejére a szövetsapkáját. Mindig erősen jobbra félrecsapva hordta, hogy eltakarja a horpadást a kopasz koponyáján.

  – Igaz ez a mese a feltámadásról? – kérdezte Sally.

  – Hát persze hogy igaz. Csak nem képzeled, hogy Anderson atya hazugságot prédikál? Ez az Evangélium.

  Hazafelé a kocsiban Sally egész úton azon töprengett, hogy lehet az, hogy valaki meghal, aztán visszatér az életbe. Ez pont olyan, mint a tündérmesékben. – És az is igaz – kérdezte –, hogy az Ítélet Napján a holtak feltámadnak, és visszatérnek az életbe?

  – Hogyne – válaszolta Fred. – Mi hiszünk benne, és ha nem vagy pogány, akkor te is hiszel.

  Sally bólintott. Tehát igenis van varázslat a világban. Később éppen Cinderellának mesélt erről délután, amikor Fred kijött a házból. Átöltözött munkaruhába, de még mindig a jobb szemére húzott szövetsapkát hordta. Meg akarta forgatni a kertben a földet, és ki akart szórni egy kis műtrágyát. Sally látta, hogy abban a percben, ahogy nekilátott lapátolni, kivörösödött az arca, így amikor elvigyorodott, a hiányzó fogai miatt póznára tűzött töklámpásra emlékeztetett.

  – A prédikációról beszélsz a kiscicádnak, mi?

  – Igazán elképesztően hangzik.

  – Hát, ez a feltámadás csodája. Te is jó katolikus vagy, akár az anyád, ugye?

  Sally bólintott.

  – És hiszel a csodákban, igaz?

  – Azt hiszem, igen.

  – Hogy érted azt, hogy azt hiszed? Vagy hiszel, vagy nem hiszel, és ha nem hiszel, akkor egyenesen a pokolba kerülsz, amikor meghalsz, és nem fogsz föltámadni.

  Ez megrémítette Sallyt. – Hiszek, hiszek – mondta sietve. Nem arról volt szó, mintha hitt volna Frednek, de a Biblia is ezt mondja, a pap is ezt mondta, hát akkor igaznak kell lennie.

  – No, akkor akarod, hogy a szemed előtt végbemenjen egy feltámadás?

  Sally meglepetten nézett föl rá.

  – Tudod, macskákkal elég gyakran megtörténik.

  – Hogyhogy?

  – Hallottad már, hogy a macskáknak kilenc életük van?

  Sally bólintott.

  Fred széttárta a tenyerét. – No, hát pont erről van szó. Az Úr ilyen módon mutatja meg nekünk a csodát itt a földön. Szeretnéd látni, ugye?

  Sally bólintott.

  – No, akkor hozd ide Cinderellát, és végbevisszük a feltámadás csodáját, itt, a szemünk láttára. És amikor majd újjászületik, a hiányzó lába is meglesz, jobb lesz, mint újkorában. Majd meglátod.

  Sally nem volt biztos benne, mit akar Fred csinálni, de magához ölelte Cinderellát, és beledörgölte az arcát a bundájába. – Meg fogjuk látni, Cinderella. A csodák meg a varázslat valódiak, látni fogunk egy feltámadást.

  – De ne mondd meg anyunak. Hadd lepődjön meg, amikor majd meglátja Cinderellát az új mancsával.

  Fred gödröt ásott a kert végében, a kerítés mellett, aztán letette a lapátot, és fölemelt egy követ.

  – No, most Cinderella pont olyan lesz, mint Jézus, ezen a húsvétvasárnapon.

  – Hogyhogy?

  – Hát fel fog egyet áldozni a kilenc élete közül mindnyájunkért, ahogyan az Úr. Meg fog halni, el fogjuk temetni, aztán fel fog támadni, vadonatújan.

  Sally megrémült a halál szótól, de kíváncsi is volt. Még soha nem látott halált. És megpróbálta elképzelni, milyen is lehet a visszatérés. – Biztos vagy benne, hogy új mancsa lesz?

  – Hát persze! Csak nem gondolod, hogy az Úr úgy támasztana fel valakit, hogy részek hiányoznak belőle? A Biblia azt mondja nekünk, hogy az Utolsó Ítélet napján épek leszünk, és a betegek meggyógyulnak meg ilyesmik. A cicád olyan lesz, mint az új, játszani fog és szaladgálni, mint egy normális macskakölyök. Ugye nem tagadod meg tőle azt a veleszületett, természetes jogát, hogy ép és egészséges kiscica legyen?

  Sally elismerte, hogy ez csúnya önzés volna tőle.

  Fred a kezébe nyomta a követ. – Nesze. Az Úr azt mondta, az ő egyháza sziklára épüljön.

  – Mit csináljak?

  – Csak csapjál rá a fejére párszor, jó erősen. Attól el fog aludni. Utána eltemetjük ebbe a gödörbe, és aztán fel fog támadni. Látni fogod az egészet, és meg fogod érteni, miről is szólt az a szentbeszéd. Csöppet se fog fájni neki.

  Sally visszahőkölt.

  – Olyan lesz, mint Csipkerózsika, az egyik mesében, amit folyton mondogatsz, mielőtt elalszol. Emlékszel? Megszúrja az ujját, és kiserked a vére, de nem fáj neki, aztán felébred, és újra él. Na láss hozzá, és verd fejbe, különben én csinálom.

  Így hát Sally fölemelte a követ. – Isten hozzád, Cinderella – mondta. – Mikor föltámadsz, meglesz minden mancsod. – Aztán teljes erejéből lesújtott a kővel Cinderella fejére. Hallotta a szörnyű, sivító üvöltést, meglátta a bezúzott koponyát meg a vért a fehér szőrön.

  – De hisz vérzik! – lihegte.

  – Hát persze. Mondtam neked. Nem láttad a mi Urunk képeit a keresztfán, szögekkel a két tenyerében, amint csurog belőlük a vér? A feltámadáshoz vér kell, hogy megmosdhasson a bárány vérében. A vér okozza a varázslatot.

A leleményes Hugo

(Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret regénye alapján)

A családi kalandfilm rendezője nem más, mint a híres Martin Scorsese. Nem csupán egy kalandfilm, hanem van benne valami varázslatos, ezért beleillik a fantasy világába is. A történet 1930-ban Párizsban játszódik a vonatpályaudvaron. Hugo a leleményes kis srác az óratorony szerkezetében éli mindennapjait, felügyel az órák pontos működésére, miután apja életét vesztette egy tűzvészben. Egyetlen emlék, amely elhunyt apjához köti egy fémvázas emberformájú szerkezet, amely hasonlóan működik, mint egy óra, s melyet a múzeum padlásán talált. Apja órásmester volt, minden energiáját és szabadidejét abba fektette, hogy életre keltse a szerkezetet, de mielőtt ezt megtehette volna, elragadta a halál, ezért Hugo folytatja apja szenvedélyét és tovább bütyköli a szerkezetet. Hugot mindig az hajtja, hogy megjavítson valamit, ez az életcélja. A pályaudvar varázslatos világa tárul elénk; árusok, különleges emberek töltik be ezt a különös hangulattal megáldott teret. Hugo rendszeresen lopni jár, egyrészt a szerkezethez szükséges alkatrészeket, másrészt élelmet, mivel kénytelen magát ellátni. Részeges nagybátyja hetek óta eltűnt, s nem tudni mi van vele. Hugo teszi a dolgát, egy alkalommal Mr. Georges a játékboltos lopáson kapja, s büntetésből elkobozza a nála lévő kis jegyzetfüzetet, amely a különös szerkezet tervrajzait rejti. Mr. Georges goromba és szívtelen öregúrnak mutatja magát, de sejtjük, hogy ez csak egy álca, hiszen később fölajánlja Hugonak, hogy ledolgozhatja a lopást a boltjában, s visszakaphatja a füzetet is. A történet másik bájos szereplője Isabelle, Mr. Georges nevelt lánya, aki segít Hugónak mindenben, amiben csak tud. Imádja a könyveket, gyakori vendég a könyvtárban, ahol egy pillanatra elfelejtheti, hogy árva, s elbújhat a könyvek csodálatos világába. Ez a közös a két gyermekben, jól megértik egymást, Hugo beszökteti Isabellet egy filmelőadásra is, mert még sohasem látott mozgóképet. Egy alkalommal Hugo meglátja Isabelle nyakában a szerkezet beindításához szükséges szív alakú kulcsot, s ezért felfedi a titkát, s megmutatja Isabellenek a fémembert. Beindítják a szerkezetet, s az egy csapásra életre kel, elindul a csoda, rajzolni kezd, majd hirtelen leáll, s Hugo azt hiszi, hiába kínlódott a szerkezet megjavításán, az sosem fog működni, de aztán mint aki megérzett valamit a fiú fájdalmából, hirtelen beindult, s befejezi a rajzot. A rajz egy holdat ábrázolt, amelynek a bal szemét kiszúrja egy töltényhüvely, s mindez Mr. Georges Mélies aláírásával. Ez volt az a jelenet, amelyet oly sokszor mesélt Hugo apja, egy filmrészlet, amely gyerekkori emlékként maradt meg emlékezetében. Újabb titok várt megfejtésre. Hogy került oda az aláírás, s mi köze Mr. Georgesnak a szerkezethez? A filmakadémia könyvtárában keresik a választ. Az egyik könyvben ráleltek a titok nyitjára. Kiderült, hogy Mr. Georges valamikor híres filmrendező volt, de a háború után az embereknek nem volt igényük a fantasztikus  filmekre, mert megcsömörlöttek a háború borzalmai miatt, s többé már nem hittek a mesés álmokban, Mr. Georges pedig elfelejtették. Volt azonban egy rajongója, Rene Tabard, aki megőrizte az emlékét, s rábeszélték, hogy bizonyítsa be Mr. Georgesnak, hogy nem felejtették el teljesen. Rene elvitte hát a megmentett filmet Mr Georges lakására, s kis kavarodás után megnézték a filmet, mind együtt, s ekkor Hugo is láthatta azt a jelenetet, amelyről apja annyiszor mesélt neki. Mr. Georges elmesélte élete történetét, a sikereit és bukását, s ekkor Hugonak eszébe jutott a fémember, el akarta hozni neki, hogy bebizonyítsa a szerkezet működik, valamit mégis hátrahagyott az utókornak. De visszatérve a pályaudvarra megtudja, hogy nagybátyját holtan húzták ki a Szajnából s immár végleg árva. Ekkor elcsípi a rendőrjárőr, aki már régen a nyomában járt. Elkezdődik a hajsza, Hugonak sikerül meglógnia, mert jól ismeri az óratorony zegzugos folyosóit, ám mégis lebukik, majd újra megszökik, végül pedig a fémember megmentése érdekében a sínekre ugrik, de szerencsére az utolsó pillanatban megmenekül, s feltűnik a színen Mr. Georges és Isabelle. A film zárómomentuma  Mr. Georges tiszteletére rendezett gála, amelyen méltón ünneplik a tehetséges rendezőt. A film zenéjét a francia zeneszerző- zongorista Erik Satie írta, s tökéletesen illik a film hangulatához. Miközben ezt a bejegyzést olvassátok, indítsátok el a zenét, s higgyétek el, titeket is elrepít egy álmokkal teli csodás világba :-)

Erik Satie zenéje

A kiállhatatlan 

(Den Brysomme mannen/The Bothersome Man)

Jens Lien rendező 2006- os norvég-izlandi filmje. Nem egy hollywoodi akciófilm, aki a gyors képváltásokat és lövöldözéseket kedveli, annak nem való ez a film, eszébe ne jusson megnézni, mert halálra unja magát. Viszont aki a lassan kibontakozó, gondolkodtató, nem kicsit elvont filmeket kedveli, annak melegen ajánlom. 

A film elején egy metróban találjuk magunkat Andreassal a film főhősével, aki melankolikus ábrázattal maga elé meredve néz, s csak az odébb gusztustalanul csókolódzó párra fordítja el a fejét, de kis pillanat múlva már a sínek alatt végzi. A következő képsor egy kietlen, nyomasztó világba kalauzol el bennünket, a sivárság minden zugban megmutatkozik. Egy rozzant busz hirtelen megáll a semmi közepén, Andreas száll ki a buszból, már várják őt, autóba ültetik, kap egy mindennel felszerelt kis lakást, munkát. Másnap bemegy a munkahelyére, könyvelőként dolgozik. Az iroda is kifogástalan, a kollégák kedvesek. Kis idő múlva megismerkedik egy lánnyal, hamar össze is költöznek, bár érzelmeknek semmi nyoma, a szeretkezés gépies a kommunikáció szűkös és semmitmondó, csak élnek egymás mellett kvázi boldogan. Ebben a világban nincsenek szemrehányások és féltékenység, sem hiszti. Andreas lelkiismeret furdalás nélkül megcsalja élettársát és el is hagyja, de aztán kiderül, hogy a kiszemeltje nem az a monogám fajta, s ezt nem is titkolja. Nyíltan elmondja Andreasnak, hogy mindegyik férfi kedves vele, s nem tud választani, senki sem lehet jobb a másiknál, hiszen ebben a sivár világban nincs szeretet, sem szerelem. Andreas láthatóan csalódik, ezért ismét megpróbál öngyilkos lenni, de ez nem sikerülhet neki, nem intézheti el ilyen egyszerűen a problémait, nem halhat meg, hiszen már rég halott, hiába megy át rajta 3 vonat is. Összeroncsolva halad az alagútban a fény felé, de azt nem érheti el, mert aki önkezűleg vet véget életének, annak nincs nyitva a mennyország kapuja, vissza kell tehát térnie a barátnőjéhez. 

Ebben a világban minden tökéletesen megszervezettnek látszik, ám nem az. Andreasnak mégis valami hiányzik. Vagyis sok minden. Az élet íze, vagyis a szagok, az ízek, az érzelmek, a nevetés, a zene, a színek, a gyerekek. Minden, amit mi Életnek hívunk. Egyik nap megismerkedik egy elégedetlen lakóval, nevezzük lucifernek, akit később hazáig követ. Az ismeretlen mutat neki egy lyukat, ahol szivárog az Élet- szagok, zene és gyereknevetés szűrődik át. Andreas mindenáron át akar jutni oda, ezért bontani kezdi a falat, de nagyon lassan halad. Az az érzésünk, hogy akármennyire is igyekszik, soha nem fogja elérni az áhított túloldalt, mert már egyszer eldobta magától, s tudjuk, hogy mindegyikünknek e- Földön csak egy esélye van az életre. Ebben a színtelen világban is vannak úgynevezett rendőrök, akik felügyelik az élet folyását, s ha bárki lázadni mer a tökéletes rend ellen, az megtorlásba részesül. Kicsit orwelli 1984-es filozófiát vélek felfedezni benne, egyik kedvenc regényem, ezért tetszett ez a vonulat a filmben. A rend őrei elkapják Andreast és száműzik egy még kietlenebb vidékre, ahol hideg és hó honol, s magára hagyják. Ezzel a képsorral ér véget a film, s nekünk eszünkbe jut, hogy milyen jó, hogy még élünk, valamint az a tanulság, hogy ne legyünk telhetetlenek és fogadjuk el az élet ajándékait. Sejtjük azt is, hogy Andreas miért lett öngyilkos, egy csődtömeg volt az élete, nem volt munkája, lakása, barátnője, s itt mindent megkapott, mégsem tudott élni vele, valami mégis hiányzott. S ez is azt mutatja, hogy ha meg is szerezzük azt, amire vágyunk, az még nem jelenti azt, hogy boldogok és elégedettek leszünk.

Barangolás a Börzsönyben

A felfedezés öröme nem abban rejlik, hogy nehéz a hátizsák és tör a bakancs, hanem abban, hogy magam, személyesen élhetem át a befogadható természettel való találkozás pótolhatatlan érzését.

Nem kell ahhoz messze menni, hogy szépet lássunk. Minden egyes tájnak megvan a maga szépsége, csak fel kell tudni fedezni. Ipolyságtól nem messze húzódik a Börzsöny hegység a maga legmagasabb pontjával a Csóványossal (938m) Magyarország 19. legmagasabb pontja, de akik megelőzik, azok is csupán pár méterrel magasabbak. Dimbes-dombos táj ez, telis- tele mélyzöld főleg tölgy és bükkerdőkkel. Ezek a puszta tények, amelyek nem adják vissza a táj hangulatát, azt ki kell élvezni, meg kell szenvedni és meg kell csodálni. A túraútvonal, amelyen haladtunk nem könnyű, több mint 1000 m szintkülönbség, kaptató fel és meredek ereszkedés le. Sok meglepetést tartogatott számunkra. A kezdőpont Perőcsény község, festői hegyalji település a maga nyugodtságával biztonságot árasztva. Kedves emberek lakják, erről megbizonyosodhattunk, a sok szilvafát látva arról csevegtünk, hogy milyen jó szilvapálinkát lehetne főzni a gyönyörű gyümölcsökből, s egy idős bácsi beszédünkből valamit elhallva, rögtön gyümölccsel kínált. Kedves gesztus, de túra előtt nem ajánlatos-e gyümölcsöt fogyasztani, mert vízzel keveredve érdekes eredményt hozhat. A falu határában indulnak a turistaösvények, egyiket kiválasztva elindultunk, bár elég dzsungelesnek nézett ki elsőre, de nem volt mit tenni, arra mutatott a jelzés. Betörtünk tehát az erdő világába, körülnéztünk,a fák lombjain átszűrődik a napfény, utat tör magának, a leveleket akarja érinteni, hozzáérni az anyaföldhöz, ezt kár fényképezni, nem lehet, ezt magunkkal kell vinni, az elménkben. A föld még itt- ott sáros, esett az előző napokban, s még nem győzte elnyelni a csapadékot. Sétálunk az erdőben, bámészkodunk, és nem bírunk betelni a csodával. Ami szemembe tűnik az a lehulló levelek látványa, itt az ősz, állapítjuk meg, elkerülhetetlen az érkezése, jönni akar, ezt jelzik a fák is. Ők okosabbak, mint az ember, nem a naptár szerint rendezkednek be, hanem érzik. Egy kis szomorúság fog el, mikor erre ráébreszt a természet, elsiratom az energiával teli nyarat, de ugyanakkor várom is a reményekkel teli őszt, mert a természet változásával az ember mindig várja, hogy valami megváltozik az életében. Ez az élet rendje, ahogy Coelho írja a természet körforgásában nincs sem győzelem, sem vereség, csak a mozgás létezik. Haladunk fölfelé, a Nagy Hideg- hegy felé vesszük az irányt, hogy aztán majd ott elkanyarodva elérjük a Csóványost.

Szánkócsontváz :-P

Útközben több meglepetés is ér, törött fa szánkó begabalyodva a bozótba, a tél felejtette itt, gondolom, s jót mosolygok, hogy a nagy melegben éppen egy szánkó jön velem szembe. Az élet már csak ilyen, tele van meglepetéssel.  Rögtön mellette találok egy szederbokrot, tele érett, fanyar bogyóval. Már majdnem mind érett, lehet csemegézni, ez nem génmanipulált és kipufogógáz sem érte, hacsak nem az erdészautó hintette meg egy kis ólommal, de bízom benne, hogy nem.  Leszedek belőle párat, szinte kéri, hogy egyem meg  J. Hát lehet erre nemet mondani? Jóllakom belőle és a szomjúságot is oltja, ami ilyen melegben nem hátrány.

A természet ajándéka

Fölnézek itt- ott az égre, sehol egy felhő, szeret minket a jó Isten, hogy ilyen időt adott nekünk, hogy felfedezhessük, amit ő alkotott. Igazán kedves tőle. Útközben biciklisekkel is találkozunk, bátorság és főleg kondíció kell ahhoz, aki itt akar tekerni, gyalog is kifogy belőlünk a szusz. Elérünk egy elágazáshoz, megnézzük, merre kell menni, de egy idő után elfogy a jelzés, jól jön ilyenkor az a fránya technika, bár illúzióromboló elővenni a mobiltelefont, hogy megnézzük a GPS-ben, de a szükség nagy úr. Megtaláltuk a helyes utat, most már semmi sem állíthat meg. Tapasztalat, hogy nem mindenhol vannak megfelelően kijelölve az útvonalak, kár, mert ez sokakat elriaszthat az erdőjárástól és mindettől a szépségtől, amit itt találunk. Hirtelen egy meredek heggyel találjuk szembe magunkat, hűha, hát nincs mese, ezt meg kell mászni, ha négykézláb, akkor úgy. Nem sokáig tart a szenvedés, egy- kettő fölérünk, s pár perc múlva már látjuk is a menedékházat ékeskedni a Nagy Hideg- hegyen.

Nagy Hidegy- hegy

 Megpihenünk, megesszük, amink van, nézelődünk, vannak is túrapajtások, ők is falatoznak. Nyugalom van, mindenki arcáról a boldogság és elégedettség sugárzik. Jó élni, jó itt lenni, jó erdőt járni, minden jó. Elindulunk, az embert hajtja a kíváncsiság, minél hamarább látni akarom a kilátást, hisz azért is jöttem. Az egyik elágazásnál a csúcs előtt, nem az új táblát kell követni, mert bár lehet, hogy az útvonal az új, ám sokkal hosszabb, mint a régi, és aki kíváncsi az türelmetlen is és minél előbb oda akar érni. Hát a türelmetlenség nem szül semmi jót, a hosszabbat választottuk, megjegyzem véletlenül, de én már tudom, hogy miért, mert Isten azt akarta, hogy minél hosszabban élvezhessük a természet kegyes ajándékait. Az ötven perc helyett mentünk több mint egy órát, cserébe kaptunk egy gyönyörű sziklát, nem rossz arány. Sietve tettük meg az utolsó pár métert, de hiába. Nagy csalódásunka be volt zárva a kilátó ajtaja, zárt ajtókon kopogtattunk, nem lehetett fölmenni, így semmit sem láttunk, vagyis nem semmit, csak a kilátást nem. Mindenki csalódott volt, aki lihegve fölért, s hozta apa a fiát, hogy megmutassa neki a világot, de abból semmit nem adhatott.

A magányos kilátó

 Dühös nem voltam, nem tudom miért, pedig annak kellett volna lennem, de megelégedtem azzal, amit addig láttam. Ne legyünk telhetetlenek, egy újabb tanulság. Fölocsúdtunk a megdöbbenésből és elindultunk lefelé a hegyről. Útközben még meglestük Ipolyságot, ahogy büszkén pihen a távolban. Ebből a perspektívából még nem láttam. Egy kis részen még lehetőség nyílt megtekinteni a tájat, elbámészkodtam és ráeszméltem, hogy micsoda porszem az ember ebben a gépezetben, mégis milyen beképzelt és dölyfös. Azt hiszi, hogy mindent irányít s mindenek felett áll, pedig cseppet sincs így, s erre akkor fog rájönni, ha tönkreteszi a természetet és ivóvíz helyett a szennyvizet fogja kortyolni és ellepi a földgolyót a szenny és a bűz. Kétségtelen, hogy erre törekszik az emberiség. De még nem ennyire borús a helyzet, még van egy kis idő, hogy tisztelni tudjuk a természet asszonyát, hogy leboruljunk a lába elé és hálát adjunk Istennek, hogy ezt megteremtette. Vissza a valóságba, elértük a kisvasutat, a Feketevölgy Panziót. Mint egy kis mesebeli rét, nagyobbacska kunyhóval és kisvonattal, gyerekszoba az erdő közepén. Aranyos. Folytatjuk utunkat a tanösvény mentén, el van kissé hanyagolva, nagy a gaz, de egy idő után letérünk róla, mert a piros jelzés elvezet egészen a faluig, ahol utunkat elkezdtük. Sok mindent lehetne még elmondani erről a napról, de vegyük csak a mai világban jól bevált tényeket, 24,24 km (a számok játéka), több mint 8 óra gyaloglás, 938 méter tengerszint feletti magasság, és ami nem tényszerű az bele van zsúfolva ebbe az egyetlen idézetbe: 

"A természet - valóság. Egyszerűen - van. Árad. Tanít. Tanít, hogy lenni, élni jó. És szép. Hogy lenni annyi, mint önmagamat ingyen, ajándékként adni. Egy kő, egy virág, egy fa, a naplemente, a Hold, a szellő mindennek és mindenkinek válogatás nélkül van, árasztja önmagát. Nem tud nem lenni, nem tudja nem adni magát, nem tud áradni. Mutatja az utat, a létezés egyetlen útját". (Biegelbauer Pál)

További képek:

Zárt ajtó őrzi a kilátást :-(

Ahol kilátni szabad :-)