Sráckor

(Boyhood)

A film végignézése után azon gondolkodtam, milyen ajánlást is lehetne írni, és nem más jutott az eszembe, mint egy vaskosabb tananyag megtanulásakor adott tanári intés, hogy szükség lesz egy kényelmes ülőalkalmatosságra és egy adag elszántságra, mert ez a majdnem 3 órás film (pontosabban 166 perc) próbára teszi a farpofáinkat és a türelmünket is. Igazság szerint többet vártam az alkotástól, valami storyt vagy meghökkentő dolgot, de semmi ilyesmi nem következett be, csupán egy fiú életét követhetjük nyomon 6 éves korától 18 éves koráig. A családi élete nem éppen mondható idillinek. Az anya figurája elgondolkodtató, az elején az az érzésünk, hogy egy tipikus fiatalon teherbe esett anyáról van szó, aki csak a gyerekeinek él, és próbálja megteremteni nekik a mindennapi betevőt és semmi több nincs benne, de aztán fejlődésen megy keresztül, s egészen a pszichológia diploma megszerzéséig menetel, sőt, tanár lesz az egyetemen. Mindemellett elfogyaszt két férjet, akik eleinte jó választásnak tűnnek, de végül mindkettő inni kezd és zsarnokoskodni. Miért van az, hogy ez mellett a nő mellett lezüllenek a pasik? Talán mert túlságosan a karrierjére összpontosít, és az önérzetes pasik nem bírják elviselni az asszony sikerét és önállóságát? Ez is lehet, az ősi védő és családfenntartó ösztön elnyomása kiválthat ilyen fajta viselkedést is. És itt az apa figurája, aki eleinte szélhámosnak tűnik, alkalmi munkákból tartja el magát, hosszabb- rövidebb időre eltűnik, de összességébe véve törődik a gyerekeivel, és ő is nagy pozitív fejlődésen megy keresztül, ami a családot illeti, ugyanis újra nősül, és gyereke születik, tisztes családapa válik belőle. A házasságuk talán azért nem működött, mert túl fiatalon kerültek össze, és a végén bevallja, hogy ő mindigis ilyen apa szeretett volna lenni, de a felesége túl türelmetlen volt vele. Ez vitatható kijelentés, mert mindig könnyebb a másikra kenni kudarcainkat, mintsem felelősséget vállalni esetleges hibáinkért. A család gyakran költözik, új környezet, új emberek, de a film nincs kiélezve ezekre a szituációkra, mindenhol megtalálják a gyerekek a helyüket, jól alkalmazkodnak. Mason csak a maga módján lázad, ha ugyan lázadásnak lehet nevezni, mert néha már én nyúlnék át a képernyőn és ráznám meg, hogy hé apafej, tiltakozz már, szólalj fel, csinálj valami balhét, de nem, mert ő egy igazi alkalmazkodó srác, aki szófogadó, de ugyanakkor sajátosan szemléli a körülötte zajló eseményeket és a világot. Egyszer amikor késő éjjel ér haza, az éppen aktuális nevelőapa leorrolja, amiért nem ért haza időben, s ekkor először mondja ki a véleményét, amit már rég hallani akartunk. Sajátos látásmódját a fényképezésben éli ki, de nem tudja, hogy ez kitöltheti-e az életét, vagy csak egy újabb állomás. Tipikus kamaszkori dilemma, mi végre vagyok a Földön, avagy mi leszek, ha nagy leszek. A kamaszkorral megjelenik az első szerelem is, de mint ez mindannyiunkkal megesett, csalódás lesz a vége. Sokszor van úgy, hogy azt hisszük vagy abban bízunk, hogy az illető hozzánk való, de aztán rá kell jönnünk, hogy csupán beleképzeltük a számunka pozitív tulajdonságokat, s messze nincs meg benne az, amit mi kerestünk. Még egy ideig ő sem fogja fel, hogy hogy is van ez, nem csoda, hisz felnőtt fejjel is bonyolultak ezek a dolgok, de aztán a főiskolára kerülve túl teszi magát rajta. A srác világnézete nem átlagos, van benne valami józan érettség, arra próbál rávezetni, hogy nem a saját életünket éljük, hanem a szociális hálók által kívánt életet, hogy soha nem élhetünk már nyugodtan, mert az eszünk egy része  a világhálón van, s abban gondolkodunk, hogy mi lenne vagy lesz a reakció egy- egy posztra, élethelyzetre, hangulatra, vagy lesz-e egyáltalán bármilyen reakció, mintha kettős életet élnénk egy virtuálisat és egy átlagosat, hagyományosat. Ez akkor kerül szóba, amikor az említett barátnővel elutaznak, és a csaj állandóan a facen lóg.  Az érettségi után főiskolára megy, mint az várható volt, lerobbant koleszos szoba, új arcok, s rögtön megismerkedik egy szimpatikus lánnyal, s a beszélgetésükből sejteni lehet, hogy ez több lesz egy beszélgetésnél, s ezzel vége a filmnek. Összességében véve nem rossz, egyszer meg lehet nézni, de csak ha nem vagyunk fáradtak, mert megeshet, hogy belealszunk. 

Ízek, imák, szerelmek

( "Eat Pray Love" )

... A kutatás törvénye nagyjából azt jelenti: ha elég bátor vagy ahhoz, hogy hátrahagyj mindent, ami biztonságot nyújtott, és lehet az bármi az otthonod, vagy kedvenc éttermed, és elindulsz, hogy megtaláld önmagad. Legyen az egy belső utazás vagy egy igazi út, tekints mindenre, ami az út során veled történik úgy, mint a kirakós egy darabjára, és fogadj úgy mindenkit, mintha a tanárod volna. Ha készen állsz arra, hogy egyszer és mindenkorra elfogadj néhány kellemetlennek tűnő igazságot magaddal kapcsolatban, akkor biztosan megleled, amit keresel. 

Kedves filmnéző olvasó, maradok a romantikus vonalon, mert ebben a műfajban mindig lakozik valami kis keserű kedvesség. E film főszereplője Liz, aki egy bájos teremtés, okos és szép, az élete látszólag boldog, útikönyveket ír különböző országokról (ez a munka nekem is tetszene :-)), így kerül Bali csodálatos szigetére, ahol találkozik egy bölcs tanítóval Ketuttal, aki megjósolja neki, hogy lesz egy rövid és egy hosszú házassága, valamint azt, hogy fél éven belül az összes vagyonát elveszíti, de végül sikerül megtalálnia lelki békéjét. Ezzel Liz hazautazik. Egy napon azon kapja magát, hogy egy nyugtalan, fojtogató érzés keríti hatalmába, és rá kell jönnie, hogy nem elégedett jelenlegi életével, s azon filozofál, hogy jobb-e együtt maradni valakivel a biztonság kedvéért, vagy tovább kell keresni. Mind azt akarjuk, hogy semmi se változzon. (...) Inkább élünk boldogtalanul, mert félünk a változástól, attól, hogy leromboljunk valamit. Rájött, hogy a jelenlegi kapcsolatában nem találja önmagát, mintha élne egy életet, de kívülállóként szemlélné, ezért úgy dönt, hogy elválik férjétől. Persze feltehetjük a kérdést, hogy nem adta-e fel túl könnyen, hogy küzdhetett volna érte, de van az a pont, amikor már fölösleges. Mindezért lelkiismeret furdalás gyötri, s magát hibáztatja, hogy már nem képes a kapcsolatban boldog lenni. Egy alkalommal megismerkedik a jóképű és fiatal Daviddal, akivel gyorsan megtalálja a közös hangot, és össze is költöznek. David behatóbban foglalkozik a hindu vallással, s Lizzel is megismerteti ezt a fajta életfilozófiát, amit aztán Liz is gyakorolni kezd, s szépen lassan azt veszi észre, hogy a kedveséhez próbál igazodni, s megint nem önmaga. Gyakoriak a veszekedések köztük, mivel Liz mindent megtesz, hogy minden tökéletes legyen, túl sok időt töltenek együtt, s a szeretetével jóformán megfojtja a fiút. Mivel magából semmit sem ad, csak alkalmazkodik, ezért egy idő után érthető, hogy a pasi nem tud miért rajongani, mivel Lizben saját magát látja vissza és valljuk be, hogy a másikat nem azért szeretjük, mert pont olyan mint mi, hanem mert van benne valami izgalmas, valami más, ami belőlünk hiányzik. Minden azzal kezdődik, hogy elkezdesz vágyni valamire, olyan dolgokról kezdesz fantáziálni, amikről korábban még csak nem is álmodtál, és mielőtt feleszmélhetnél, villámcsapásszerűen önt el a szeretet és az izgalom. Azon kapod magadat, hogy úgy viselkedsz, mint egy megszállott drogfüggő, ha nem kapod meg az adagod, rosszul vagy, megőrülsz, és a díler, aki korábban folyamatosan termelte benned a vágyat, most mégis megvonja tőled a vágyott szert, amit korábban ingyen és bérmentve adott. Azon kapod magad, hogy lefogytál, reszketsz egy sarokban és a lelked is eladnád, ha még egyszer kapnál belőle. Időközben vágyad tárgya próbál megszabadulni tőled, és úgy néz rád, mintha még sohasem látott volna. Az a vicces, hogy nem hibáztathatod, hiszen nézz csak magadra, igazi csődtömeg vagy, igazság szerint te sem ismersz magadra. Végül eléred a vak szenvedély utolsó fázisát, teljesen és visszavonhatatlanul lejáratod magadat. Liz ezek után úgy dönt, hogy Olaszországba utazik, majd tovább Indiába, s onnan Balira. Olaszországban a dolce vita életérzés lengi körül, a vidám hangulat, finom ételek megteszik a hatásukat, barátokat szerez, megtanul olaszul, de tovább kell mennie, mivel ez a kis sziget az életében nem tarthat örökké, egyszer elsüllyed, ezért tovább utazik Indiába, hogy felkeresse a vallási gurut, aki útmutatást ad neki majd további életéhez. Folyamatosan keresi Istent, meditálni próbál, de lelki világa annyira kusza, hogy képtelen koncentrálni, és eldobni fájdalmát és önvádját, amely végig kísérti. A megbocsájtás saját magunknak a legnehezebb lépés mindannyiunk életében, Liz is nehezen birkózik meg a feladattal, de végül rájön, hogy bárhol kereshetjük Istent, Isten bennünk van, mindig is ott volt, s ez erőt ad neki ahhoz, hogy továbblépjen. Ezen a helyen találkozik egy amerikaival, aki szintén nehéz terhet cipel, és szintén Indiában, ebben a spirituális országban keresi a lelki egyensúlyát, elvonulva a világ szeme elől. Kezdetben tehernek érzi a férfi társaságát, de megismerve igazi énjét, barátokká válnak. Végül Liz úgy érzi, hogy hittel és megbocsájtással útnak indulhat Balira, hogy ott Ketut mestertől megtanuljon mindent, amit ő tud. Egy mesebeli kis viskót bérel a természet lágy ölén, a béke mindenhonnan árad. Nem is lenne romantikus film, ha nem pont ezen a helyen találna rá a nagy Ő. És láss csodát, itt üti el őt majdnem Felipe a bohém és érzékeny lelkű brazil, akivel szépen lassan közel kerülnek egymáshoz, olyannyira, hogy fellobban köztük a tűz. Mindketten csalódtak már a szerelemben, ezért kezdetben óvatosak, s nehezen nyílnak meg egymásnak, végül Felipe el akarja hívni Lizt egy szigetre, hogy töltsenek el ott pár napot kettesben, de Liz ekkor megijed, és attól tart, hogy megint nem tud önmaga maradni, s így elveszítheti a férfit, ezért nem megy vele, hanem úgy dönt, hogy hazautazik. Búcsúzóul elmegy Ketuthoz, aki azt a tanácsot adja neki, hogy azzal, hogy néha a szerelem miatt elveszítjük egyensúlyunkat, az még nem azt jelenti, hogy az élet egyensúlyát is elveszítjük. Ekkor Liz rájön, hogy mindennél jobban szereti a férfit, és vele akarja megtalálni az életben az egyensúlyt, szimbolikusan együtt kelni át az életen.

Alpoktól az Adriáig

(Egy szelet az életemből)

Ez a történet egy csodálatos utazásról szól, amely időn és téren át röpített, s felejthetetlen érzelmi nyomokat hagyott bennem. Minden olyan tökéletesen történt, hogy az már szinte mesébe illő. Kezdem azt hinni, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem. Már esküvő előtt mindent megterveztünk, lefoglaltunk, nem volt más hátra, mint a bazinagy lagzi után elindulni az izgalom ösvényén. Az éjjeli pakolást, majd az azt követő hajnali kelést, és az utána következő egész napos túrát, senkinek sem ajánlom. De mégis megvolt a maga bája, és sejtettem, hogy úgysem készülünk el időben- tapasztalat. Tehát hajnali négykor indultunk volna, de nem jött össze, ezért hajnali öt lett belőle. Az út nem volt túl izgalmas, szinte végig autópályán mentünk, itt- ott egy kis pihenővel. Az első úticél a Medve- szurdok (Bärenschützklamm), Ausztria legnagyobb szurdokvölgye, bűn lett volna kihagyni.  

Medve- szurdok ( Bärenschützklamm)

Fél kilenc körül értünk oda, könnyű megtalálni, alaposan ki van táblázva a falu, amely Mixnitz névre hallgat. Parkoló van itt bőven, sőt, makulátlan angol wc várja a túrázókat a semmi közepén, úgy, hogy még egy kisebb patak is csobog a fülünkbe, miközben pisilünk. A parkolótól még egy jó kis darabon, kb. háromnegyed órányi sétával érünk fel a bejáratig, ahol jegyet kell váltani, mert Ausztriában divat a természeti kincsekért fizetni (Szlovéniában ilyet ritkán tapasztaltunk), viszont a parkolás ingyenes, még szerencse, mert 8 órás állásért, otthagynánk a gatyánkat is. A belépő felnőtteknek 3,50, amelyet egy kedves idős hölgy árul. A belépő megváltása után kezdődik az igazán nagy kaland, szájtátós- bámészkodós, én csak így hívom. Rövid séta után elérjük a meredek lépcsősorozatot, amelyet mindenfelől sziklák öveznek, és hatalmas vízzuhatagok teszik izgalmassá. Így haladunk mindig feljebb és feljebb, karnyújtásnyira a vízesésektől. Néhol olyan szűk, hogy el kell rakni a gépet, és inkább az útra kell koncentrálni. Ahol a legnagyobb a zuhatag, ott még vízpermetet is kapunk a nyakunkba, de a meleg napon kellemesen felfrissít. Van olyan rész, amikor már nem érdemes lenézni, főleg tériszonyosoknak, mert annyira meredek, hogy az ember beleszédül, és a kezdeti szakaszon haladó túrázók csupán aprócska pontok. Bámészkodni sincs sok idő, igaz vannak kitérők, ahol meg lehet pihenni, mert már nyakunkba liheg a konvoj. Ritka szerintem az olyan nap, hogy nincs senki, mert most sem volt tömegnyomor, de azért egyedül sem voltunk. Amikor már úgy gondoljuk, hogy már biztos mindjárt felérünk, na akkor vagyunk a felénél. Ott egy barlangba ütközünk, pihenőpaddal, pompás hely egy kis tízóraira. Tele energiával és kíváncsisággal vetjük bele magunkat a túra hátralévő szakaszába. Lassan elhagyjuk a szurdokot és a 169 fahíd  2900 lépcsőjét végigjárva feljutunk az erdőbe, ahonnan kb. fél óra alatt elérjük a menedékházat. Nincs is annál felemelőbb érzés, mint a kimerítő túra után megpihenni a legközelebbi padon, és gyönyörködni a tájban. Ha már alaposan kigyönyörködtük magunkat, nincs sok idő a gondolkodásra, gyorsan el kell dönteni, hogy megyünk-e tovább a környék legmagasabb csúcsára a Hochlatschra (1720 m). 

alpesi kőszáli kecske

Ha akkor nem borult volna felhőbe a kettős kereszt a hegy tetején, valószínűleg nem indulunk útnak, de mivel ott fönt valaki úgy akarta, hogy ne lássuk milyen messze van még, így elindultunk. Igaz, már kb. fél óra múlva rövid időre megbántuk, mert a fáradság már kezdett eluralkodni rajtunk, de nem adtuk fel, erőt vettünk magunkon és folytattuk. Meredek, sziklás út vezetett felfelé, nem túl kellemes, vigyázni kellett a bokára. Egy óvatlan pillanatban alpesi kőszáli kecskék (Capra ibex) állják utunkat, persze az ember megijed, mi még így szabadon nem láttunk kószálni, pedig nem ritka a hegyekben. A kidőlt, korhadt fáról békésen falatoztak. Le is kaptuk őket gyorsan, ameddig el nem szaladnak, de eszük ágában sem volt elszaladni, inkább makacsul védték a területüket. Amikor már túl közelre merészkedtünk, a kis család hím tagja idegesen kapart a patájával, és bőszen köszörülni kezdte a szarvát. Ilyenkor jobb lelépni, még mielőtt nekünk szalad és felnyársal ez a békés állat. Nem messze innen, egy kilátóhelyet pillantottunk meg, szemet gyönyörködtető látványt nyújtott a táj. Körös- körül a buja természet, s a hegylánc ormai magasodtak fölöttünk. Erőre kaptunk ennek láttán, s még nagyobb tempóban haladtunk felfelé, de kicsit óvatosabban, alaposabban körülnézve, mert már tartottunk a következő állatfajtól, s jobb résen lenni. Úgy egy órányi járás után, kezdtünk lankadni, csak nem akart alább hagyni a meredekség, s a lábaink már igencsak fáradtak. Szégyen ide, szégyen oda, elővettük a GPS-t, és megállapítottuk, hogy még fél óra a csúcsig. Egy- két kanyar után már a kettős kereszt is felbukkant a felhők mögül. Óriási sziklák következtek, de jól járhatóak, aránylag biztonságos, csupán közvetlen a csúcs előtt van egy szakadékos rész, ahol jó vigyázni, mert könnyen a mélység martalékai lehetünk. Itt már nem állíthatja meg semmi a szenvedélyes sziklamászót, csupán a cél lebeg a szemünk előtt. 

Hochlantsch

Fölugrottam, megsimogattam a keresztet, körülnéztem, és élveztem a helyzetem. Nem volt teljesen felhőtlen az idő, ezért itt- ott elbújt a völgy, de csalafintán mindig másik arcát villantotta meg a természet. Megtaláltuk a turistanaplót, bejegyeztük, hogy ott jártunk, egy- két fotó, és már indulni kellett, mert félő volt, hogy ránk sötétedik. Meg is történt, de szerencsére már az utolsó szakaszon, tehát, elégedetten, éhesen és fáradtan ültünk be az autóba, mondanom sem kell, hogy rövid zuhany után seperc alatt elaludtunk. Másnap reggel kábán ébredtünk, és még nem is sejtettük, hogy micsoda út vár ránk.

Wörthersee

 Az első megálló a Wörthersee volt, itt egy ínycsiklandó ebédet fogyasztottunk el szikrázó napsütésben, sajnos nem tudtunk itt annyi időt eltölteni, mint terveztük, mert késésben voltunk már, így egy rövid tanakodás után elindultunk Olaszországba a Lago di Predilhez, hogy majd onnan a hágón keresztül elérjük Szlovéniát. Jó választás volt, egy percig sem bántam. 

Az időjárás még eleinte nem kedvezett, hideg szél süvített, borongós, esőre álló idő fogadott. Az első ámulat után, elindultunk felfedezni a környéket, rövid sétát tettünk a tó körül. Ahogy mindig hosszabb időre kisütött a nap, elénk tárult a tó türkiz színe, amelyben tükröződött a körülötte lévő hegylánc. Természetesen be kellett mennem, kihagyhatatlan, de gyanítom, hogy nem sokkal volt nulla fölött a hőmérséklete. Ezt abból gondolom, hogy konkrétan lilára fagyott a lábam, és csontig hatolt a hideg. Majd ha véreset fogsz pisilni, hangzott az intő mondat, de ezzel egy cseppet sem törődtem. 

Lago di Predil

Romantikázásra kiváló a hely, kacsák meg miegymás, de jóból is megárt a sok, folytattuk utunkat a hegyen túl- Szlovéniába. Már sokat olvastam erről az országról, de ami itt fogadott, azt nehéz szavakba önteni. A szerpentines utakon olykor felkavarodik az ember gyomra, de nem ér rá ezzel foglalkozni, mert az óriási hegyek figyelmet követelnek. Még sohasem láttam ilyen közelről ekkora hegyeket, főleg ilyen sokat egymás mellett. Nem bírtam betelni a látvánnyal, tátott szájjal, szótlanul bámultam és örültem, hogy ennek a részese lehetek, és örültem annak, hogy ezt egy olyan emberrel élhetem át, akit nekem rendelt az Isten. Hasonlóan oda van a természetért mint én, ugyanazt keressük benne, és ő az, aki lehetővé tette, hogy ezt megéljük. Tiszta szívemből boldog voltam. 

Bovec

Amikor Bovecbe értünk, már lassan alkonyodott, de még így is, a szállás elfoglalása után, sikerült egy sétát tenni a városban, és felfedezni a terepet. Csütörtökön reggel egész napos programunk volt. Délelőtt vadvízi evezésre (rafting), délután kanyontúrára (canyoning) voltunk hivatalosak. Inkább nem is gondoltam bele, mi vár rám, hagytam magam sodorni az árral (és néha szó szerint ez történt :-D). A találkozópont a szomszéd faluban Log pod Mangartomban volt. Itt összejött egy kisebb csapat, akik hasonlóan elvetemültek voltak, mint mi. Rövid eligazítás után megkaptuk a neoprén felszerelést, és két hajóval felfegyverkezve elindultunk a beszállóponthoz, amely olyan húsz percnyi időt vett igénybe autóval. Itt lehordtuk a hajókat, evezőket a partra, megmártóztunk a jéghideg vízben- kötelező volt, megkaptuk kijelölt helyünket a csónakban, és elindultunk a vad vízen. Eleinte nehézkesen ment a csapatmunka, de egy- két csapás után már tökéletes volt az összhang. 

Rafting a Soca folyón

Az időjárás is kedvezett, sütött a nap és meleg volt, a világőstürkiz víz csak úgy csillogott. A kapitány mindig osztogatta az instrukciókat, biztonságban voltunk, jól ismerte a folyómedret. Félelemérzetem nem volt, élveztem, hogy suhanunk a vízen.  Hol lassabb, hol pedig gyorsabb tempóban szeltük a vizet. Három fakultatív programban is részt lehetett venni. Az első egy olyan 6-7 méteres ugrás volt egy hídról. Ez nagy élmény volt számomra, mert legyőztem a félelmem, és sikerült kiúsznom a sodrásból is. A következő egy vízesés megtekintése és megmászása volt, nem volt olyan nagy durranás így utólag, mert a kanyoning sokkal veszélyesebb és emberpróbálóbb volt. A harmadik élmény egy csónakcsúszda volt, egyenesen a folyóba, fejjel, lábbal, ki hogyan. Ezt inkább stresszoldásnak szánták, mint kihívásnak. A Soca folyón haladva elénk tárult egy kétezer feletti hegy porcukros csúcsa a Kanin. Míg lent esett, addig fent havazott. Ez nem ritka látvány itt augusztusban a helyieknek, de nekünk igen. Nyolc kilométer után szálltunk ki a hajóból. 

canyoning

 Egy rövid pihi után indultunk a másik helyszínre a kanyoningra. A canyoning vagy canyonmászás leereszkedés a folyó érintetlen betorkollásaiba illetve szurdokaiba és medreibe. Sziklamászás vízben, röviden. Első hallásra hátborzongató, de még másodikra is :-D. Nem úgy van az, mint sokan gondolnák, hogy kiraknak a vízeséseknél és uccu neki a mókának. Először meg kell küzdeni érte. Kb. fél- háromnegyed órás jó tempójú mászás következik felfelé a hegynek, hogy elérjük a folyó magasabb szakaszát, ahonnan aztán lefelé ereszkedünk. Már odafelé kipurcantam, főleg így evezés után. Aztán már csak azon kaptam magam, hogy fejjel lefelé csúszok a vízesésen. Mindig megkaptuk a vezetőnktől a kellő információt, amit haladéktalanul ajánlatos betartani, mert végzetes is lehet, főleg ha nem oda ugrunk, ahová mondja. A folyó medre ugyanis tele van óriási méretű csúszós sziklákkal. Hol ugrottunk, hol csúszdáztunk fejjel fel és lefelé, hol pedig kötelekkel másztunk, illetve ereszkedtünk. Mindenképpen életre szóló élmény. Azt nem mondom, hogy még egyszer mennék, de ha igen, biztos bátrabban teljesíteném. Ez a természet legbelsőbb bugyra, a legközelibb természetélményem. Itt fokozottan azt érzi az ember, hogy csupán vendég, és ki van szolgáltatva neki. A számtalan ugrás, csúszás után számítani kell egy kis fejfájásra és az orr- fül üregek is tökéletes kitisztulnak. Néha azt éreztem, hogy valahol már az agyam is folyik ki a fülemen. 

canyoning

Élménypark hardcore változata. Gyerekeknek nem ajánlom és felnőtteknek is csak az erősebb idegzetűeknek, akik jó kondícióval rendelkeznek, és nem félnek a magasságtól. Van egy rész, kb. háromnegyedénél, ahol ki lehet szállni, de mi nem tettük, a játékot sosem szabad félbe hagyni. Folytattuk tehát, és nem bántuk meg, mert ami utána következett, az minden képzeletemet felülmúlta. Kb. 6 méteres csúszás következett a mélybe, de onnan rögtön ki kellett úszni jobbra, mert besodorhatott az vízár egy barlangba, ahonnan nehéz kijönni, főleg nekem a 48 kilómmal. Erősen koncentráltam a csúszásnál, hogy amikor vizet érek egyből elkezdjek kiúszni, féltem, remegett a lábam, és azt kívántam bárcsak túl lennék már rajta, de minden olyan gyorsan történt, hogy azon kaptam magam, már ballagunk a kocsihoz. Nagyon szép volt a környezet, nagyon legyőztem önmagam és nagyon nem bántam meg, hogy bevállaltam. Fáradtan, de főleg éhesen érkeztünk haza, és a legjobb kilátással rendelkező éttermet választottuk, egyenesen a Mangart alatt. Ez volt a nap megkoronázása, gondoltuk mi, de jóllakva sok mindenre képes az ember.

Boka vízesés

 Kitaláltuk, hogy még egy túrát teszünk Európa legmagasabb vízeséséhez a 144 métereres Boka ( Slap Boka) vízeséshez. Csupán 3 km-re található Bovectól, ahol laktunk. A turistaút 3 megközelítést is kínál, elindultunk az egyiken, ami a legkevésbé tűnt fáradságosnak. Maga a folyó medrében haladtunk, ha már úgyis benne voltunk a dologban, de persze most nem volt neoprén ruhánk, ezért a szélén mentünk. Hallottuk a víz robaját, mindig közelebb és közelebb merészkedtünk. Hatalmas fehér sziklákon másztunk, nagyobbak voltak, mint mi magunk állva. A legjobb az volt, hogy rajtunk kívül senki sem választotta ezt a megközelítést, lehet, nem véletlen. Egy idő után az idei hatalmas vízhozam miatt, nem lehetett tovább menni, teljesen elzárta a víz az utat, meg kellett hát elégednünk a látottakkal. Nem mintha az csalódásra adott volna okot, csak bíztunk benne, hogy egészen a víz becsapódásáig el tudunk menni, de sebaj, így is gyönyörű volt, onnan nézhettük a tüzes napkorong lenyugvását és a hegyeket. Visszatértünkkor még megittunk egy kávét, és megkóstoltuk a helyi tiramisut, ajánlom mindenkinek, tényleg fenséges. Hullafáradtan estünk az ágyba, azzal a tudattal, hogy másnak Szlovénia két leghíresebb tavát látogatjuk meg. Reggel kissé összetörten ébredtünk, gyors reggeli és már úton is voltunk a Vintgar- szurdok felé. 

Vintgar- szurdok

 Ez egy igazán szép természeti képződmény, könnyű terep, rengeteg turistával, nekem ezért nem annyira tetszett. Lépni nem lehetett, tömegnyomor a köbön. Ilyen helyre az ember kikapcsolódni jár, nem idegeskedni. A strandpapucsos angoloktól kezdve az arab csadoros nőkig minden volt. Nem ajánlom. Inkább tudom ajánlani Bohinjt.

Bohinj

 Az út hosszú volt, lassan telt, de érkezésünk után jöhetett egy parádés ebéd. Teli gyomorral mindjárt jobb kedve van az embernek. Sétáltunk a tó partján, piszkáltuk a vadkacsákat, zavartuk a halakat, és persze ebbe is belemásztam :-D. Ez sem volt meleg, kibírható. A videózás közben kifogyott az aksi, sajna, de azért jópár fotót lőttünk. Van itt egy kis templom, eredeti freskókkal, érdemes megnézni, nem gyakran látni ilyet. Nem sokat időztünk, mert csónakázni szerettünk volna a Bled tavon, amely kicsit híresebb. Mire végre parkolóhelyet találtunk beborult az ég is. Elsétáltunk a tó másik végére, lassan nézelődve, élvezve a semmittevést. Nem siettünk sehová, ezért leültünk egy stégre, és belelógattuk lábunkat a vízbe. Vadkacsák itt is voltak. A víz kellemesen langyos volt és mérhetetlenül tiszta. Smaragdzöld színe nyugalmat árasztott. 

Bled

Itt ücsörögtünk egy darabig, aztán továbbsétáltunk az első vendéglátóig, itt megkóstoltuk az eredeti krémest (kremna rezina), valami legenda is fűződik a feltalálásához, de nekem csak annyi rémlik, hogy itt készítették el először. Igazán krémes, finom volt és óriási, nem bírtam megenni, és aki engem ismer, az tudja, hogy igen édesszájú vagyok. A nasi után felkerestük a csónakkölcsönzőt, és kibéreltünk egy facsónakot. 1 óra 10e. Áteveztünk a szigetre, ahol egy templom állt, és fűződött hozzá egy legenda, mégpedig az, hogy aki ennek a templomnak a haragját megkongatja, annak teljesül a kívánsága, de szigorúan csak pénzért, ezért mi titkon abban bízunk, hogy így is teljesülni fog. Rövid séta után betértünk egy ajándékboltba, sok szép minden van ott, és ízlésesen van berendezve, egy kis ékszerdoboza a szigetnek, ajánlom felkeresni. A visszaút már gyorsabban ment, egyre csak gyűltek a felhők a fejünk fölött. Hazafelé már elkezdett esni, de ez minket cseppet sem zavart, hiszen a nap folyamán remekül tartotta magát az időjárás. Este összepakoltunk, és másnap indultunk a tengerhez. Elhagyva Bovecot az az érzésem támadt, hogy nem utoljára voltam itt, sok felfedezetlen hely maradt még számunkra. Alpok a maga büszkeségével és monumentalitásával teljesen rabul ejtett. Nem ébredtünk verőfényes napsütésre, de ennek ellenére fel szerettem volna menni a Mangartra.

Mangart

 El is indultunk a szerpentineken, autóval egy jó darabig fel lehet menni, majd gyalog egy meredek sziklaúton állítólag via ferrata nélkül is fel lehet jutni, bár ez egyéntől és tapasztalattól függ. Mivel az eső annyira elkezdett zuhogni, hogy életveszélyessé vált az út, ezért úgy döntöttünk a legésszerűbb az lesz, ha visszafordulunk, így kb. 2000 méteren fájó szívvel, de visszafordultunk. A felhők már teljesen beborították a tájat, alig 1 méter volt a látótávolság, mindenütt szakadék, korlát sehol és egysávos út vezetett. Amikor leértünk, hálát adtam az Úrnak, hogy egyben vagyunk. A legszörnyűbb mégsem ez volt, hanem a dugó az autópályán, amit szombat délelőtt kifogtunk. Lépésben haladtunk csak, az eső zuhogott, titkon abban bíztunk, hogy a tengerparton napsütés fogad majd minket. De nem így volt, viszont a szállást gyorsan megtaláltuk, kipakoltunk és aludtunk egyet. Mire felkeltünk már hétágra sütött a nap, előkaptuk a fürdőrucit, és irány a part. Olyan öt kilométert lesétáltunk a part mentén, amíg elértük Pirant a festői szépségű óvárost. 

Piran

Közben megvacsoráztunk kilátAással a tengerre, és csobbantunk egyet a naplementében. Hát kívánhat ennél többet az ember? Szerintem nem. A város főtere forrott, a hangulat pazar, az emberek jókedvűek, a kávé olcsó és finom. Koktélok tömkelege várja fogyasztóit. Itt csak lazulni kell, nagyokat szippantani a tengeri levegőbe, és élvezni az életet. A gondtalanság percei ezek. Én nagyon tudom élvezni. Aztán körbejárni a félszigetet, és felsétálni a templomdombra, ahonnan még pazarabb a kilátás. Ellátni egészen Triesztig. A tenger kristálytiszta, nem véletlenül kék zászlós. Ilyen mértékű tisztaságot mint város, mint tenger tekintetében még nem tapasztaltam, igaz még nincs nagy összehasonlítási alapom. Hangulatos lámpaoszlopok és éttermek várnak, nem kevésbé fenséges és aránylag olcsó ételek és kiváló borok. Még másnap is élvezhettük a hangulatot, kicsit többet szenteltünk a fürdésnek- napozásnak. A víz kellemesen meleg volt, és elég mély ahhoz, hogy úszni és ugrálni lehessen. Tökéletes hely a kikapcsolódásra. Másnap még megcsodáltuk a tengert, és elégedetten indultunk haza. Egész végig az járt a fejemben, amikor éppen nem aludtam, mert nem volt kedvem vezetni, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ez az út nem fog véget érni azzal, hogy haza megyünk, mert ő mindig mellettem lesz, és újra és újra újabb kalandokat élünk majd át, akár a mindennapokban is, nemcsak a kirándulások alkalmával, és olyan jó, hogy nem kell elválnunk, mint egy randi után, hanem egymás mellé fekszünk le nap mint nap, egymás kezét fogva, és reggel puszival ébredve. Azt hiszem igazán szerencsés vagyok, hogy ez megadatott nekünk, hogy mi vagyunk egymásnak, és nem érdekel semmi rossz, ami a múltban történt, mert mindez már nem számít, hisz az idő bebizonyította, hogy nekünk együtt a legjobb :-)

Aki idáig elolvasta, az megérdemli a videót :-D

Kynodontas

( Dogtooth)

A szokásos tanévkezdési őrület közepette időt szakítok egy igazán beteg film ismertetésére. A beteg jelzőt egyáltalán nem túlzás használni erre a filmre. Bevallom, kicsit tartottam a film tartalmától, mert az a csekély információ, ami a birtokomban volt, aggodalomra adott okot. Nem titok, hogy fórum segítségével találtam rá a filmre, ezúton is köszönöm a segítséget. Még ahhoz képest is, amit tudtam róla, a film sokkolt minden képsorával, és fölülmúlta minden képzeletem. Nem bírtam fölfogni, hogy ki az az aberrált, aki ilyen filmet a vászonra álmodik. Ha könyv lenne, azt mondanám, hogy nyomdafestéket nem tűr, de itt inkább erkölcsöt nem kímél.  A befejezése pedig idegesítő, mert várna még a szerencsétlen végigszenvedő néző valami csattanót, de az elmarad, és saját gondolatainkba merülve fejezhetjük be a filmet, ahogy nekünk tetszik, aberráltsági szintünknek megfelelően. A film elején megismerkedünk egy családdal, apa, anya és három kamasz korú gyerek, két lány és egy fiú. A napsütötte otthonukban kölönféle versenyekkel (beteg játékokkal) múlatják az időt, aki a legtöbb versenyt nyeri, az kapja meg jutalmát a családfőtől, ami nem más, mint egy matrica. Egy közönséges matrica a külvilágból, amely nekik a legnagyobb kincs. Általában a fiú a legügyesebb, ő nyeri a legtöbb versenyt, így jutalmul ő választhatja meg a családi programot. Az érdekfeszítő családi program pedig nem más, mint régi családi videók nézése, vagy egy táncnak nem nevezhető önkifejezés. A szülők nevelési elvei szigorúak és embertelenek. Elképzeléseik szerint, ha a gyerekeket nem éri inger a külvilágból, akkor csakis az ő általuk megadott minta érvényesül, és gyermekeik személyiségét nem befolyásolják a társadalom negatív hatásai, ezért nem is mutatják meg nekik a külvilágot, hermetikusan elzárva élik mindennapjaikat, egy családnak nevezett burokban. Számukra nem létezik külvilág, ami szerintük odakinn van, az veszélyes és rossz. Mivel az ember természetéből adódóan kíváncsi lény, ezért a szülők nem hagytak semmit a véletlenre, és fölállítottak egy szabályrendszert, amelyhez az apán kívül mindenkinek igazodnia kell. A szabályok közé tartozik, hogy az udvart elhagyni szigorúan tilos és veszélyes.  Az egyén, csak akkor válik alkalmassá az udvar elhagyására, ha visszanő a szemfoga. Viszont még ezek a szabályok sem szabtak gátat a külvilág iránti érdeklődésnek, folyamatosan próbálkoznak kapcsolatba kerülni a külvilággal, még a fizikai bántalmazástól sem riadnak vissza, ezért a szülők durvább módszerhez folyamodnak, az érzelmi zsaroláshoz és megfélemlítéshez. Kitalálják, hogy a macska egy vérszomjas állat, aki a család életére tör, és aki képes ölni is. Az apa összeszaggatott, véres ruhája (ketchup) a bizonyíték, hogy tényleg veszélyes. A történtek után, már az udvarra is tilos kimenni, tilos elhagyni a házat. A szülők az élethez szükséges összes információt felmondják a kazettákra, amelyet tanulási idő alatt hallgatnak vissza a gyerekek. Csupán a szülők szerint hasznos információkat osztják meg gyermekeikkel, a többi téma, szó tabu számukra, ezért is alakul ki konfliktus az apa és lányai között, mert olyan szó birtokába jutnak, amit veszélyesnek ítélnek meg a szülők. A veszélyes információt pedig nem mástól szerzik, mint az apa kolléganőjétől, aki rendszeresen látogatja a családot, hogy a kamaszfiú szexuális vágyait kielégítse. A fiú érzelmek nélkül, gépiesen elégítteti ki magát, mintha csak a házi feladatát végezné. Idővel a lányokban is fellobog a szex utáni igény, kíváncsivá válnak, érzik, hogy valami hiányzik nekik, de nem tudják, hogy mi. Némi szexuális játékban részt vesznek, egymásnak okoznak örömöt. Majd amikor az apa rájön, hogy a kolléganő, az egyetlen, akikkel a gyerekek érintkezhetnek,  különböző tárgyakat és információkat ad gyermekeinek, feldühödik, elmegy a lakására, és hidegvérrel összeveri. Ezek után a szülők arra az elhatározásra jutnak, hogy a fiukat  a saját testvére fogja szexuálisan kielégíteni. Egyszerűen gusztustalan már a gondolat is, nemhogy látni a filmvásznon. Arra az elhatározásra jutnak, hogy soha többet nem engedhetnek be idegent a családba. A család egy szigorú kötelék, amely szent és sérthetetlen. A gyerekek realitásérzéke nulla, mert annyira zárt világban nőttek fel. Azt hiszik, hogy a kert fölött suhanó repülő csupán pár centiméteres, ezért amikor anyjuk bedob közéjük egy játékrepülőt, azt hiszik, hogy az az, amely az égboltot szelte. Azt is elhiszik, hogy a macska egy gyilkos állat és, hogy az ember szemfoga visszanőhet, az autó pedig védelmet nyújt a külvilágban. Amikor aztán az egyik lány türelme elfogy, durva módon kiveri a saját szemfogát, befekszik az autó csomagtartójába, és várja, hogy az apja reggel elinduljon a munkába. Közben a szülők rájönnek, hogy mi történt, eszeveszetten keresni kezdik a lányt, tudják, hogy a külvilágról mit sem sejtő lány, tudatlanságából és tapasztalatlanságából adódóan veszélyben van, de nem találják, s az apa reggel megjelenik a munkában, beletörődve, hogy még egy gyermekét elveszítette. Aki az igazán furcsa és meghökkentő filmeket szereti, annak melegen ajánlom. 

Timothy Green különös élete

(The Odd Life of Timothy Green)

Bűbájos, szerethető, szívmelengető történet a családról, barátságról, őszinteségről, reményről... A családról, akiknek nem adatott meg a saját gyermek. Végső elkeseredésükben a szülők elképzelik, hogy milyen is lenne a gyermekük, ha mégis valamilyen csoda folytán megszületne. Felírják kis cetlikre a tulajdonságait, beteszik egy fadobozba, és elássák a kertben. Valljuk be, hogy ezt sok szülő gondolatban megteszi, és titkon bízik benne, hogy az elképzelései valóra válnak. Az éj közepén hatalmas vihar támad, s ezzel együtt megszületik egy csoda. Megjelenik egy kis szutykos legényke, Timothy, aki rögtön úgy néz rájuk, mint a szüleire, szeretettel és tisztelettel. Közvetlen viselkedése zavarba hozza a fiatal párt, akik nem tudják mire vélni a fiú felbukkanását, de mivel mindigis egy gyermekre vágytak, hamar hozzászoknak a gondolathoz, hogy szülők lettek, és nem firtatják a dolgot. Fiukként nevelik, féltik, óvják. A fiúnak azonban van egy titka, falevelek nőnek ki a lábszárán, és mindig, amikor megszeret valakit, vagy csak jót tesz valakivel, egy falevél elszárad. Amikor elvégzi a neki szánt feladatot, el kell hagynia a családot, és tovább kell mennie, hogy jóságával másokon is segíteni tudjon. A szülők ugyan ezáltal elveszítették a fiút, de ugyanakkor esélyt kaptak, hogy örökbe fogadjanak egy kislányt. Ez a családi film se több, se kevesebb, mint amennyit kínál, de a jóság és melegszívűség ott lappan végig a filmben, s belénk nézőkbe is belopódzik, és jó érzéssel tölt el, főleg azért, mert arra biztat, hogy higgyünk a csodákban, mert az élet tele van csodákkal, csak észre kell venni. :-)

Comix

"Mikor a szárnyam helyét

Megtapogattam,

Újra hinni kezdtem

Ó, az angyalokban."

Truman show

(The Truman show)

"Az ember elfogadja az elé tárt világ valóságát."

Bizonyára már sokan látták ezt a filmet, vagy ha nem látták, akkor hallottak róla. Nem friss már, az biztos, 1998-as. Egy tegnapi cikk viszont egy bizonyos közösségi oldalról, ahol szintén kirakatban élünk, késztetett arra, hogy újra megnézzem ezt a filmet, és elgondolkodjam a világról, arról a világról, amely egyre sebesebben halad., és amelybe egyre többen igyekeznek betörni. Nincs üldözési mániám, csak nem szeretem, ha manipulálni próbálnak, gondolok itt a reklámokra, vagy arra, hogy egy- egy fényképből rögtön tudni akarják, h ki van rajta. Belegondolt már valaki abba, hogy mi van akkor, ha a Föld is egy ilyen Truman show,és valaki ott fent szórakozik rajtunk? Az életünkkel? Utunkba állít olyan embereket, akik felforgatják az életünket, csalódást okoznak, vagy keltenek bennünk, vagy épp új színt hoznak bele és ösztönöznek? Mindez azért, hogy ne legyen unalmas az életünk, avagy épp azért, hogy valakik jól szórakozzanak? Mert bár Isten hívő ember vagyok, azért ez mégiscsak elgondolkodtat. Igen, happy end itt a történet vége, Truman kitör a mesterséges világából, de mint a rendező is figyelmezteti a kinti világban is hazugság és álszentség várja. És ez igaz is. Mindegy, hogy, hol élünk, egy kirakatban vagy kizárva a közösségi oldalakat, ezek a dolgok úgyis utolérnek. Nekünk nincs módunk kitörni, mint Trumannek, tehát ő még a szerencsésebb fajta, mert legalább a saját börtönéből megszökött. Túllépet a félelmein, nem érdekelte, mi fog vele történni, ki mit fog szólni, hogy mindenét elveszítheti, még akár az életét is. Ment, és végére járt a dolgoknak. Hogy miért éppen 10 000 adásnap után jutott eszébe, hogy valami nem stimmel az életével? Egyszerű. Az emlékek. Az emlékeket nem lehet kitörölni, azok felidéződhetnek olyan apró dolgoktól, amire nem is számítunk. Egy illat, egy mozdulat, egy szempár, egy hang... és már vissza is vagyunk a múltban. Mert bár Truman felnőtt, és elkezdte élni a mindennapi dolgozó ember életét, az emlékeit még a rendezőknek sem sikerült megsemmisíteni. Az álmodozás és a vágyakozás erősebb volt a tökéletesen megszerkesztett világnál, amelyben élt. Érezte, hogy az ő helye valahol máshol van, valaki más mellett. Ki is mondja a fájdalmas szavakat, hogy minek akar tőle a felesége gyereket, ha nem is szereti. Sok mindent lehet tettetni egy ideig, de a valódi érzelmeket nem, azt, ami a legjobban nyomja a lelkünket, azt nem. Lehet akármilyen tökéletesnek tűnő is az életünk, előbb utóbb megbukunk. Kicsit fel van nagyítva benne a szerelem első látásra, de kétségkívül van ilyen, Truman sohasem felejti el Szilviát, utána vágyik. Egyszer olvastam egy pszichológia cikket arról, hogy ha egy férfit megérint egy nő lelke, attól kezdve őt keresi minden nőben. Tehát a cikk alapján csak egy igazi van. Ez igen szomorú, nem szeretnék az a második lenni, akiben az örök elsőt keresi, a kapcsolat halálra van ítélve. De ugyanez igaz lehet a nőkre is, az nem volt benne, lehet valami feminista írta :-D. A lényeg  a lényeg, a szerelem mozgatja a világot, az ad szárnyakat a vágyainknak, és hajszol bele a hülyeségbe. Ez lenne tehát az élet értelme? A szerelem? Trumannek az volt, nem ért el ugyan Fidzsire, de átlépett a díszlet ajtaján, ahol már várta őt a nő, aki megérintette a lelkét, feltehetőleg a boldog életet biztosítva neki. Mindenkinek szüksége van egy ilyen személyre, de ne feledkezzünk meg védeni a magánéletünket, ne engedjünk bárkinek bepillantást, és főleg ne hallgassunk a rosszindulatú emberekre, akik irigyek az életünkre. Visszatérve még arra a bizonyos közösségi oldalra, aminek én is a szemlélője vagyok, és amire a kezdő idézet nagyonis illik: "Az ember elfogadja az elé tárt világ valóságát." Amit látunk, azt elhisszük, ha Mancika mindig mosolyog a képeken, akkor a férje biztos jól bánik vele, és nem igaz a pletyka, hogy agyba- főbe veri, hát valahogy így, de ez már más téma.