És ha az ember él, még mindig történhet valami... 

Szerb Antal: Utas és holdvilág 

A napokban olvastam újra ezt a fantasztikus atmoszférával rendelkező történetet, s újabb érdekes részleteket fedeztem fel benne, amelyeket most megosztok veletek. Mióta utoljára olvastam, sok minden történt körülöttem, ami nyilván befolyásolta mostani látásmódom, s ezért is jó időnkét újraolvasni egy-egy könyvet. Szándékosan nem olvastam semmilyen tanulmányt, vagy kritikát, mert nem szerettem volna ha bármilyen módon befolyásol és bekúszik az én privát gondolataim közé. Mondanom sem kell, hogy számomra ez kultuszkönyv, a legcsodálatosabb utazásokat tettem benne, és repített el mélyebb gondolati síkokra. Megpróbálok nem tartalomszerűen írni, hanem inkább benyomásszerűen, egy- két részletet kiragadva, egy- két kapcsolatot megvilágítva. Kétségkívül sok benne az esemény, de mégis ami végig ott motoszkált a fejemben az a nosztalgia és az, hogy szeretem azokat a történeteket, ahol nincs megoldva a múlt, vagy ahol a múltból bukkannak fel emberek. Ki tudja miért? Mindenképpen hozzájárul az, hogy az író végig készenlétben tartja az olvasót, mindig új részletek kerülnek felszínre. Egy ablakhoz tudnám hasonlítani, ablak a regénybe, ahol sok titok lappang, s az ablakon egy roló, amit az író lassacskán felhúz, s ezzel újabb titkokra derít fényt, de a végső titokra sohasem, mert azt kegyetlenül az olvasóra bízza. Szóval amiből kiindulnék az a nosztalgia, ami néha olyan mélységekbe repít, hogy ha lenne egy időgépünk, rögtön beleülnénk és visszamennénk néhány hónapot vagy évet. Még szerencse, hogy ilyen nem létezik (egyelőre), mert akkor soha nem élhetnénk át a nosztalgia érzését és nem álmodoznánk. "Az ember mániákusan, veszendően, a pokol és a halál határán vágyódik valaki után; keresi, kergeti, hiába, és az élete elsorvad a nosztalgiában.'' Néha annyira erős és magával ragadó érzéshullám, vagy nevezzük állapotnak, hogy szinte elhisszük, hogy mindent újra lehet élni, és helyre lehet hozni.Mihály a regény főhőse, a nosztalgia hatására menekül el saját élete elől vissza a kamaszkorba, majd fiatal felnőtt korba, és kergeti a beteljesülhetetlent. Ha valamit egy napon elvágunk, legyen az érzés, kapcsolat, vagy egy ki nem mondott szó, az valamikor egy legkevésbé várt pillanatban fog visszaköszönni és bonyodalmakat okozni, ahogy ebben a regényben is történt. Mihály még nem is tudta, hogy akaratától függetlenül be fog következni az, amire gondolni sem mert, de mégis szerette volna, ha valahogy megtörténik. Ez az a jelenet a könyvből, amikor Mihály rossz vonatra száll és elveszíti feleségét, először a szó fizikai, majd átvitt értelmében is. A regény központi alakja Éva, aki ugyan alig szerepel a könyvben, mégis minden róla szól. A végzet asszonya nem túlzó kifejezés úgy gondolom. Egy nő, aki ennyi pasit halálosan meg tud bolondítani és manipulálni, hogy aztán képtelenek normális életet élni, jogosan kapja ezt a jelzőt. De ha még mélyebbre akarunk ásni, az Éva egy beszélő név, a Biblia egy alakja, a teremtéstörténet központi figurája, a bűnös nő, aki elcsábítja és végzetbe taszítja a férfit Ádámot. Ez a történet illik a mi Évánkra. Vegyük sorba, Tamás a szerelmes testvér, aki felismerve testvére Éva iránti bűnös szerelmét öngyilkosságot követ el, de ebben Éva segít neki, majd Ervin, aki nem tudja földolgozni, hogy Éva eltűnt az életéből, és ferences szerzetesnek áll, majd ennek következtében beteg lesz és meghal, valamint Mihály, aki szintén eljátszik az öngyilkosság gondolatával, mondván ha nem lehet Évával, akkor az élte értelmetlen, s tulajdonképpen át is éli a halálfélelmet az olasz keresztelőn, s ennek következtében jut arra az elhatározásra, hogy Évát ezáltal kiölte magából, tehát szükségtelen meghalnia. Egyetlen aki nem hal meg Éva által az János, viszont őt is manipulálja, hiszen miatta lopja meg barátját Mihályt. Éva mint egy mágnes, akinek ereje lebénítja a férfiakat, és úgy bábozik velük, ahogy neki tetszik. A regény másik nőalakja Erzsi, Mihály újdonsült felesége. Az ő kettejük viszonya éretlen, mindkettő a másikban kereste azt, amivé válni akart, de nem volt hozzá bátorsága. Mihály elhatározta, hogy konformizálódik, normális rendezett életet fog élni, hátrahagyva az álmodozásait, az Ulpius- házban töltött évek hatását, Erzsi pedig túlságosan földhöz ragadt volt, minden társadalmi előírásnak megfelelt, de szeretett volna egy kicsit olyan olyan lenni mint Mihály, és nem megfelelni a világnak. Még jól is elsülhetett volna ez a kapcsolat, de nem volt őszinte, hiszen Mihály végig Évát szerette, ő jelentette számára a beteljesületlen szerelmet, a vágyat, az ifjúság édes mámorát. Az is kiderül, hogy Mihály miért ragaszkodott annyira Évához.' " Téged azért szeretlek, mert hozzám tartozol, őt azért, mert nem tartozott hozzám."  Hogy a pasiknak miért mindig az a nő kell, aki számukra elérhetetlen, ezt nem értem. De erre gyönyörű választ találtam a regényben: " A szerelemhez távolság kell, hogy a szerelmesek azon keresztül közeledhessenek  egymáshoz. A közeledés persze csak illuzorikus, mert a szerelem valójában eltávolít. A szerelem polaritás- a két szerelmes a világ két ellenkező töltésű pólusa."  Mihálynak elsősorban magában kellett megvívnia Éva ellen a csatát, ki kellett magából űznie, mint egy démont, hogy tovább tudjon létezni, Éva ugyanis legyengítette őt, áldozattá tette, ahogy kamaszkorukban a színdarabokban az Ulpius- házban. Mihály szeretett áldozat lenni, akit Éva megöl. Valahogy Éva és a halál átélése egybefonódott, és amikor a halált megélte, bár csak gondolati síkon, kielégült, eltűnt a halott Tamás kísértése és Éváé is. '' Ekkor eszmélt rá, hogy az egész riadt és vizionárius éjszaka folyamán nem is gondolt Évára. A pauza. Élete legnagyobb pauzája. Furcsa dolog, meghalni egy nőért, aki egész éjszaka eszünkbe sem jut!"  Ezen a ponton továbblépett és az életet választotta. "Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami." A regény végén ott a remény, ha megadjuk magunknak a lehetőséget az életre és a szeretetre, akkor abból még valami jó is kisülhet. Ki tudja, talán néha nem a démont kéne kergetni, hanem észre kellene venni azt, aki igaz érzelmeket táplál irántunk, mégha nem is elérhetetlen...

Idézetek a könyvből:

- Az ember sokkal jobban megbecsüli az olyan dolgot, amiért várnia, küzdenie és szenvednie kellett.

- Felmentek Fiesoléba, és nézték, amint egy zivatar fontoskodó gyorsasággal, futólépésben jött a hegyeken át, hogy még idejében utolérje őket.

- Szeretett képzeletben visszahelyezkedni múltjának egy pontjába, és annak a szemszögéből átcsoportosítani mostani életét.

Az érsekre várva...

Bodor Ádám: Az érsek látogatása verzusz Dolina

Könyv és film, bár az utóbbi csak halvány árnyéka a regény hangulatának. Aki olvasta a könyvet, az csalódni fog a filmben, aki viszont a film alapján ítéli meg a könyvet, hibát követ el. Bodor Ádám az egyik legeredetibb kortárs írónk, különös mágikus realista elemekkel tűzdelt történeteivel hamar abszurd világokba csöppenhetünk, amelyekből nem hiányzik az irónia és ezeknek a világoknak a keserű sivársága. Nincs ez másképp ebben a regényben sem. Bár évekkel ezelőtt olvastam, most sikerült megnéznem a filmet is, ezen felbuzdulva ragadtam billentyűzetet és osztom meg veletek észrevételeimet, gondolataimat. Már az első fejezetben nyilvánvalóvá válik, hogy a regény helyszíne Bogdanski Dolina egy elfelejtett, fád hely valahol a Kárpátok hegyei közt a szemétégető tőszomszédságában, ahol nem érdemes reménykedni, vagy tervezni, hiszen itt bármi megtörténhet és meg is történik. "... a hulladék halmai akkorára nőttek, hogy elállják az északi szelek útját, a város fölött már déltájban elhomályosult a levegő, csak a bűz kocsonyás harangja remeg a háztetők fölött, elnémulnak benne még a legvadabb sirályok is. A falak közé zsibbasztó csend ereszkedik, csak a legyeket lehet hallani, amint koppannak az ablakokon." E különösen undorító helyen látszólag rendszerváltás történt, valójában azonban minden ugyanolyan, mint azelőtt, hiszen a hatalmat átvevő papok, ugyanazok az emberek, akik azelőtt katonák voltak, csak éppen fekete csuhát öltöttek magukra és szakállat ragasztottak. A diktatúra minden vonása felfedezhető ebben a világban: a megfélemlítés, a nemkívánt emberek eltávolítása a táborba, a hatalom kiszolgálóinak kiváltsága. A hatalomátvevők egy éjjel alatt szállták meg a várost, s kezükbe vették az irányítást. Ebbe a kegyetlen világba csöppen be főhősünk Gábriel Ventuza, aki egy nap miután a vonaton kirabolták egy szeméttelepen köt ki, majd 5 napig alszik a fodrászat egy hátsó helységében. Amikor magához tér, teljesen idegen neki ez a fajta világnézet, amelyet-e helyen tapasztal, s minél előbb el akarja hagyni a várost, ő csupán apja, Viktor Ventuza hantjait szeretné elszállítani. Mivel egy vasa sincs, pénzhez kell jutnia, ami egy ilyen korrupt helyen akár évekbe is beletelhet és az is lehet, hogy sosem sikerül kijutnia ebből a fogságból. Hihetetlen számára, hogy az emberek itt elégedettek és nem tesznek semmit, csak élik a nyomorult kis életüket. Semmi joguk sincs, ki vannak szolgáltatva a rendszernek, amelyben csupán rabszolgák lehetnek. Abszurdisztán, ahogy én nevezem, legfontosabb helye a fodrászat, amely vezetője a befolyásos Colentina Dunka. Kapcsolatai révén sok mindent el tud intézni, ezért Ventuza őt keresi fel ügye megoldásában, s bár a háttérből segít neki, valójában el van foglalva saját boldogságának hajszolásával és befolyásának megerősítésével. Nem csupán a főpapot tartja nyájas modorával a karmai között, de a magához édesgetett Vidra földrajztanár feleségét is, Natalia Vidrát. E különös erotikus kapcsolatot csupán Colentina Dunka táplálja, mégis sikerült megfélemlíteni a lányt, s rákényszeríteni, hogy kiszolgálja romlott vágyait, s ekkor talán ráveszi a helynököt, hogy kiengedjék Natalia férjét a tüdőgondozó elkülönítőjéből, ahová féltékenységből maga Colentina Dunka juttatta. Ventuza várja a csodát, hogy valami történik és ő pénzhez jut, s egy nap megérkezik a jereváni milliomos Senkowitz, akinek két rokonát, ki kell csempésznie az Izolda tüdőgondozóból. A felkérés nem szokatlan, mivel apja Viktor Ventuza híres embercsempész volt. Mindez e regény elején történik, amikor Ventuza rábeszélése után a két eszétvesztett testvér kiásva az ágy alatt egy lyukat, egy vájatot találnak s ezen elindulva kijutnak a táborból. Ventuza eljátszva, hogy elkapta  a testvéreket, a helynöktől váltságdíjat kap, amiből ki tudja hantoltatni az apját, és meg tudja szöktetni a korábban megkedvelt Natalia Vidrát is. A lány azonban nem megy egy Gábriellel, hanem inkább tovább szolgálja Colentina Dunkát, ezért Gábriel magával viszi a beléje régen szenvedélyesen szerelmes Mauzit. A tervet azonban a féltékenységtől vezérelt Petrus, Colentina Dunka nevelt fia meghiúsítja, és a holttest helyett döglött kutyákat tetet a koporsóba. Elindul a vonat, de mikor mozgásba jön, az egyik sírásó elszólja magát, hogy kutyák vannak a koporsóban, így Gábriel Ventuza leugrik a vonatról, s a vonat tovább robog Mauzi Aniesszel, aki isten tudja, hol kötött ki, ha ugyan kikötött valahol. Gábriel visszatér a városba, ahol megtudja, hogy bátyja a kegyetlen gyilkos hajlamú Hamza a városban tartózkodik, ennek hallatára a hatalmas hóesésben elindul Petrussal a nagyvilágba. " A háztetők fölött csak a szeméttelepek delejes szentjánosbogár- burája világított, átderengett az állomásépületek ablakain, imbolygó árnyával és a szeminaristáknak, akik talpukra kötött párnákkal álmukban is a váróterem végtelen köreit rótták. " És hol a várva várt érsek, akit minden pénteken tűzijátékkal vártak, és aki miatt lázban égett az egész város? Nos, ő sohasem érkezett meg Bogdanski Dolinába, csupán a hírhedt temetési biztos Hamza Ventuza, aki Periprava vikáriust fogja búcsúztatni, s sejteni lehet, hogy ő fogja átvenni az irányítást a város felett. 

A nagy Gatsby

" A múlt nem jöhet vissza "

F. Scott Fitzgerald 1925-ben megjelent regénye alapján készült hatalmas film. A történet a 20-as években játszódik Amerikában, a lehetőségek hazájában, ahol szinte minden megvalósulhat. Egész New Yorkot magával ragadta az őrület, a tőzsdék rekordokat döntöttek, az emberek erkölcsei lazultak, kitágult számukra a világ. Ám az amerikai álom hajszolása végül tragédiába fullad. A film látványvilága, zenei világa, és különös, már-már misztikus sejtetései magával ragadják a nézőt. Régen láttam olyan filmet, amely ennyire hatással lett volna rám. Szinte kiszámíthatatlan, hogy mi fog történni a következő percben. A főszereplő Di Caprio, aki a Titanic óta mára már kinőtt kisfiús bájából, hatásosan alakítja a múltat hajszoló férfit, aki mindent feláldoz a szeretett nőért. De az is lehet, hogy valójában a saját megálmodott életét akarja megvalósítani, amelynek része a nő, s nélküle ez az álom nem lenne teljes. Hiszen minden részletnek illeszkednie kell, az álom csak így áll össze egy tökéletessé. De tudjuk, hogy az élet nem tökéletes, s néha hiba csúszik a gépezetbe, amelyre nem számítunk, s összedől, mint egy kártyavár, amely ebben a filmben is megtörténik. A film elején a titokzatosnak mutatott Mr. Gatsby fokozatosan bontódik ki előttünk, mint a virág, s hull le róla az igazság súlyos leple. Valahol sajnáljuk, s talán kissé őrültnek is tartjuk, de csaló bűnözőnek semmiképpen sem, hiszen minden tettét egy olyan ártatlan és gyönyörű érzés motiválja, mint a szerelem. A hosszú idő után történő első találkozás mindig kegyetlenül nehéz, de a viszontlátás első pillanata egy mágikus pillanat, félünk tőle, de ugyanakkor vágyunk rá. E kettős érzés kerítette hatalmága Gatsbyt is, amikor Nick Carraway segítségével találkára hívja a lányt. Dajsy mit sem sejtve érkezik Tomhoz, s elámul a sok virágtól, ami fogadja, tudja, hogy ez a szerelem jele, de azt nem sejti, hogy a virágok Gatsbytől vannak, majd mikor 5 év után találkonak a tekintetek, megfagy a levegő köztük, s az első perc nehézségei után elkezd olvadni a jég, hiszen valami megszakadt köztük és mindkét félben ott rejtőztek a kérdések a bizonytalanság és a remény. Titokzatosan jelenik meg a zöld fény, a világítótorony fénye, amely, mintegy mutatva az utat, feltűnik a horizonton, s amelyet Gatsby mintha meg akarna ragadni, de folyton kicsúszik a kezei közül. A zöld a remény színe, s talán nem véletlen, hogy ez a reménygömb is zölden tündököl. Később tudjuk csak meg, hogy ez a fény a lány felé mutat, és a ködben aztán lassan eltűnik. S Gatsby is rádöbbent akkor, hogy a zöld fény azon a napon örökre elveszítette mágikus jelentőségét. Immár ismét csak egy zöld lámpa volt a móló végén s a lista, a bűvös tárgyak listája egyre rövidebb lett. Megvalósul egy szelet az álomból, amely ezáltal elveszítette varázsát, hiszen a nő, akit maga mellé álmodott, immár mellette feküdt. Ám hátra volt még egy akadály. Daisy már férjezett volt. Közben fény derül Gatsby múltjának egy részletére, eredeti neve Jay Gats, s egy szegény észak dakotai család sarja, de mindigis azt képzelte magáról, hogy ő Isten gyermeke, ezért 16 évesen megszökött otthonról és a szerencsének köszönheti, hogy találkozott későbbi milliomos pártfogójával, akinek megmentette az életét, de cserébe megtanult úriember lenni, bejárta a világot, tapasztalatot szerzett és vagyont, valamint útmutatást az élethez, s nem utolsó sorban önbizalmat. Egy igazi gantleman vált belőle, aki meg tudta állni a helyét az életben, s gazdagságra tett szert. A film ugrál a múltban és a jelenben, ezért a következő képsor már egy partin folytatódik, ahol a férjet kijátszva a szerelmesek egy eldugott helyen megcsókolják egymást, de ez a jelenet is olyan ártatlanul és érzékletesen van ábrázolva, hogy szinte beleborzong az ember. A jelenet zavaró ténye az, amikor Daisy a jelen elől menekülve meg akar szökni, s másutt folytatni az életet. Gatsbyt ez teljesen megdöbbenti, hiszen a lány miatt álmodott meg mindent, oda s arra a helyre és ott szerette volna folytatni, ahol az 5 évvel ezelőtt megszakadt. Mint egy film, amely vetítés közben elszakad, de egy ügyes mozdulattal újra lehet ragasztani, s máris pörög tovább. Persze nem mindig megy a ragasztás olyan simán, valamikor az illesztés nem sikerül tökéletesre s a film újból elszakad. Még ekkor sem hiszi el Gatsby, hogy a múltat nem lehet semmissé tenni, ami elmúlt, azt nem lehet visszahozni többé, az elszalasztott pillanatok örökre rányomják bélyegüket az életünkre. Ezért is tért vissza emlékezetében újra meg újra a múltba, amikor megismerte a lányt, amikor először csókolta meg. Tudta, hogy a lelke azon a napon végleg elveszítette isteni szabadságát. Nagyon jól ismerjük ezt az érzést, amikor valaki annyira magával ragad, hogy többé nem leszünk önmagunk, hanem minden gondolatunk és tettünk a másiké lesz, a másik miatt történik, s úgy érezzük, örökre hozzá vagyunk láncolva. Tudta, hogy ez a szerelem örökre megváltoztatja a sorsát. Kétségtelen, hogy vannak sorszerű találkozások, amelyek kihatnak egész életünkre, s átírják azt, és ezt általában már akkor tudjuk, amikor először nézünk a másik szemébe. Az idő itt nagy szerepet kap, a pillanat, amikor valamit elhatározunk, hogy megtesszük, ki akarjuk tolni az időt, hogy annál izgalmasabb és felejthetetlen legyen az, ami utána következik, aztán nem ellenkezünk tovább. Dajsy ebben a pillanatban kinyílt számára mint egy virág és az Isten gyermek végleg földre szállt. S megtörtént a csoda, a szerelem csodája, Gatsby és Dajsy csodája. De aztán mint megtudjuk jött a háború, s Gatsby bevonult, a lány pedig hozzáment a dúsgazdag Tom Buchananhez. Újabb ugrás a jelenbe, Gatsby nem rendezett több estélyt, Dajsy titokban járt hozzá, s készültek a nagy bejelentésre. Az utolsó pillanatban azonban a lány meggondolja magát, bizonytalan lesz, s nem mondja meg a férjnek, hogy elhagyja, hogy sohasem szeretett mást csak Gatsbyt. Hiszen ez hazugság, csupán Gatsby képzeletében létezett ez az elmélet, s ezt ráerőszakolta a lányra, aki ez alatt a súly alatt összeroppant, s végül elrohant. Dajsy és Gatsby suhantak a hűs alkonyatban a halál felé. Nagyon hatásosan érzékelteti a film ezt a jelenetet, ahogy megjelenik a szempár, amely mindent lát, Isten szeme mindent lát felirattal, s ahogy a hisztérikus Mr. Buchanan szeretőjének teste vonaglik a levegőben s élettelenül hullik a földre mint egy súlyos bűn. A gázolók meg sem állnak, tovább hajtanak. A legkegyetlenebb jelenet a filmben szerintem az, amikor Buchanan a helyszínre érve letagadja, hogy ismeri az áldozatot,ezzel is bizonyítva, azt, hogy semmit sem jelentett neki a lány, csak egy jó mókát. A férj közben megvádolja, hogy ő a gyilkos, mert régebben látta abba a sárga sportkocsiban, amely elgázolta a feleségét, de Buchanan rátereli a gyanút Gatsbyre, s távozik a helyszínről. Hazaérve megnyugtatja feleségét, hogy minden rendben lesz, elfelejtik az egészet, s minden megy tovább a régi kerékvágásban. Közben Gatsby reménykedik, hogy a lány meggondolja magát és vár, hogy fölhívja, biztos benne, hogy hívni fogja, és amikor megcsörren a telefon, a medencéből kilépve az elgázolt nő férje lelövi. Gatsbyt a remény ölte meg, az hogy hitt a szerelemben, a nőben és az álmaiban. Senki nem jött el a temetésére, csak Nick Carraway a történet narrátora és Gatsby barátja. Az élet folyt tovább, s Dajsy ott folytatta az életét, ahol abbahagyta. Gatsby a remény harcosa volt. Csak azt nem tudta, hogy amit keres, már a múlté. Gatsby hitt abban a zöld fényben, a mámorító jövőben, ami évről évre távolabb kerül tőlünk. Ma sem sikerült elérni, de sebaj, majd holnap gyorsabban futunk utána, messzebbre nyújtjuk a kezünket és akkor majd egyszer, talán... Tovább küzdünk hát, evezünk az ár ellen, és sodródunk napról- napra a tegnap felé. A film tanulsága számomra az első mondat, a múlt SOHA többé nem jöhet vissza...

A búcsúkoncert ("A Late Quartet" 2012)

A film közben az volt az érzésem, hogy elég gyenge lábakon áll a zeneelméleti tudásom, konkrétan zenei analfabéta vagyok, és nem ártott volna zeneórán jobban figyelnem, de mindezek ellenére a film hangulata magával ragadott, és bátran ajánlom a komolyzenétől ódzkodó embereknek is. A film főszereplői egy vonósnégyes tagjai, akik évek óta szó szerint egy húron pendülnek. Fokozatosan robbannak ki a konfliktusok, s kerülnek felszínre a szőnyeg alá söpört érzelmek. A lavina elindítója az egyik tag, Peter, betegsége. A diagnózis Parkinson- kór, ami lassú leépülést jelent, majd ha már a testet teljesen elhagyja az ereje, bekövetkezik a halál. A nagy múltú sikeres csapatot lesújtja a hír, s próbálják megoldani a helyzetet. Arra az elhatározásra jutnak, új csellistára lesz szükség, hogy tovább folytathassák a zenélést.  A vonós tagja egy házaspár is Robert és Juliette, akik között szintén kirobban egy konfliktus, miután Robert eljátszik a gondolattal, hogy másodhegedűsi státus helyett, érdemes az elsőhegedűs posztjára. A feleség nem áll ki a férj mellett, talán mert ő sem hiszi el, hogy erre teremtetett, vagy mert félti, hogy nem képes megbirkózni e szereppel. Robert pedig bosszúból, vagy épp a csalódottság miatt megcsalja feleségét, felszínre hozva ezzel a már régóta közöttük lappangó elfojtott feszültséget. Bár a házasságuk nem mondható kimondottan rossznak, de mégis a háttérben valami zajlik. Olyan súlyos kérdések merülnek fel, mint a kölcsönös szeretet mértéke. A feleség nem képes úgy szeretni, ahogy azt a másik fél elvárná, van közöttük valamiféle vákuum, amely feloldhatatlannak látszik. Hogy mi okozza, hogy Juliett képtelen teljesen átadni magát a szeretet érzésének nem derül ki, de mindvégig ott a sejtés, hogy ez egy másik tag, Daniel miatt történik, akivel fiatal korában szerelmi viszonyban volt. Az elfojtott érzelmek sokszor gátat szabhatnak a kibontakozásnak. Ezt fedezhetjük fel Danielnél is, aki fanatikusan rajong a zenélésért, mindig a tökéletességre törekszik, s ezzel próbálja leplezni magánéletének kudarcait. Egy görcsös, melankolikus, megnyílni képtelen embert látunk, aki az érzelemvilágának megfelelően, sajátosan értelmezi a zenét, s ezt próbálja meg ráerőltetni a kvartettre is. Erre un rá Robert, aki mindezzel őszintén szembesíti. Az igazság fáj, szokták mondani, de jobb, mint hazugságban élni. Robertnek és Juliettnek van egy rendkívül tehetséges lányuk, Alexandra, energikus, színes egyéniség, aki felkelti Daniel érdeklődését, s lehet az is, hogy a lány anyját látja benne. Először még küzd az érzésivel, de miután Robert szembesítette önmagával, és mert képtelen a vonzalom ellen küzdeni, összejön Alexandrával. De nem tart sokáig a viszony, mert a lány belátja, hogy ezzel veszélyezteti a quartettet és meghátrál, föláldozza magát, pedig már végre Daniel is elhiszi magáról, hogy igenis szerethető és ő is képes szeretni. A porba hulló főnix metaforája, repülni vágyott, de elégett, mielőtt ezt megtehette volna. A filmben felszínre tör egy szülő- gyermek vita is arról, hogy mennyire fontos a karrier, s mit érdemes érte föláldozni. Alexandra anyja szemére veti, hogy nem törődtek vele eleget, hogy mellékvágányra volt téve a zene miatt, s ezt a mai napig nem sikerült feldolgoznia. Juliett tehát úgy érzi, hogy kudarcot vallott mint feleség és anya, s megnyugvásért és baráti támogatásért felkeresi Petert, aki mindigis támasza volt. Egy próba alkalmával a feszültség a tetőpontjára hág, egy hibás taktus mindent a felszínre hoz, s a vonós tagjai érzelmileg teljesen széthullanak, veszélybe kerül 25 évnyi komoly munka, de aztán Peter kérésére együtt maradnak, tovább próbálnak, s az utolsó közös koncert alkalmával elbúcsúzik a közönségtől, bemutatja a kvartett új tagját Ninát, s ezzel megoldódni látszik a vonós jövője. Végülis a film vége nyitott, mert senki sem tudja, hogy alakulnak a viszonyok, képesek lesznek-e egymásnak megbocsátani s új alapokra helyezni kapcsolataikat, de mivel mi pozitívak vagyunk, feltételezzük, hogy így lesz. A dráma műfajának eleget téve bonyolult viszonyok kerülnek előtérbe egy kis komolyzenei aláfestéssel megspékelve, de összességében, nem találtam annyira mélyen kidolgozottnak, inkább csak utal és sejtet, s ráhagy minden továbbgondolást a nézőre. Ma elég nehézkesen fogalmazódtak meg bennem a gondolatok, s rájöttem, hogy igen nehéz a különböző érzelmekről változatosan írni.

Nem szégyen a futás, de hasznos...

Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor a futásról beszélek?

A sport a test útján nyitja meg a lelket. (Szent- Györgyi Albert)

Elég terjedelmesre sikeredett a bejegyzésem, de ez ne tántorítson el senkit az olvasásától. Nem fogjátok megbánni! Ígérem! Először is nem tartom magam futónak, mert nem vagyok profi, de szeretek futni és érdekel ez a téma, másodszor nem vagyok író, de szeretek írni, ezért is választottam a japán Murakami Haruki könyvét, továbbá érzek valamiféle halvány párhozamot közöttünk, és erős szimpátiát az írásai iránt. Úgy döntöttem, hogy ezt megosztom veletek is. Íme! Két idézet, két különböző személytől, de mindkettő a sportról szól. A fentebb konkrétan arra keresi a választ, hogy tulajdonképpen mit adhat nekünk a futás, illetve, milyen folyamatok zajlanak le bennünk, amikor futunk. Én is erre kerestem a választ, ezért nagy izgalommal fogtam kezembe ezt az esszészerű írást. Mint kiderült, neki is ugyanazokkal a problémákkal kellett megküzdenie, amivel nekem, illetve, amivel az összes futónak szembesülni kell. Amikor egy társaságban szóba kerül a futás, általában, azzal a véleménnyel találkozom, hogy unalmas és nagy kitartást igényel. Ilyenkor félve jegyzem meg, hogy én bizony szeretek futni. Hogy miért? Általánosan elfogadott tény, hogy a futás szenvedéssel jár, és valóban, mert le kell győznünk önmagunk korlátait, sőt még egy kicsivel mindig tovább is kell lépni, és mint minden az életben ez sem zökkenőmentes. De ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy mi okoz nagyobb elégedettséget és örömet, az, ha tálcán kapunk valamit, vagy ha megküzdünk érte? Szerintem a válasz egyértelmű. Ez a futás árnyoldala, de a szebbik és élvezetesebb oldaláról csak azok szerezhetnek tudomást, akik hajlandók vállalni az előbbieket, tehát az emberek nagy része inkább meghátrál és sosem tapasztalja meg azt az örömet és energiát, amit a futás adni tud. Amikor pár évvel ezelőtt teljesen a nulláról kezdtem egy lépésről lépésre kidolgozott edzéstervvel, én sem gondoltam, hogy annyi élményt fogok szerezni a futás által. Nagyon nehezen barátkoztam meg a rendszeres erőfeszítéssel, holott világ életemben mozogtam, sportoltam valamit. Épp ezt az űrt szerettem volna kitölteni azzal, hogy elkezdek futni. Az első edzések nem hoztak felhőtlen boldogságot az életemben, de tudtam és bíztam benne, hogy eljön az az idő, hogy nem szenvedésként fogok tekinteni rá. És az első sikerek után megérkezett, büszkeséget éreztem, amikor sikerült teljesítenem a saját magam által kitűzött célt. Nem kell itt nagy időkre és távokra gondolni, de mindig egy kicsivel többet és kicsivel gyorsabban szlogennel szépen fejlődtem és elmondhattam magamról, hogy futok. Legtöbb segítséget a mindennapi stressz levezetésében nyújtott, főleg az egyetemi évek alatt, de később is, amikor már munkába álltam. Igazából ez volt a fő ok, amiért elkezdtem futni. Mindenkit másért fut, más motivál. Murakami arról ír, hogy neki a futásra azért van szüksége, hogy írni tudjon, hogy megpihenjen, hogy ne gondoljon semmi konkrét dologra, vagy csak nagyon rövid időre, mert a koncentráció neki a regényei megírásához kell, arra tartalékolja. Míg futok, egyszerűen csak futok. Alapvetően ürességben futok. Vagy fordítva: talán éppen az üresség megszerzéséért futok. De még ebbe az ürességbe is beúsznak időnként gondolatok. Magától értetődő. Mert az emberi lélekben nem létezhet valódi üresség. Az elménk nem olyan erős, hogy magába tudná fogadni az ürességet, és nem is olyan állhatatos. A gondolatok (bevillanó ötletek), melyek futás közben behatolnak elmémbe, azonban így sem többek, mint az üresség alattvalói. Nem valamiféle tartalom, hanem az üresség tengelye köre szerveződő gondolatok. Futás közben felbukkanó gondolataim olyanok, mint a felhők az égen. Különböző formájú, különböző méretű felhők. Jönnek, tovatűnnek, de az ég nem változik. A felhők csupán átutazó vendégek. Áthaladnak, majd eltűnnek, és csak az ég marad. Az ég, amely létezik is meg nem is, amelynek van is fizikai valósága meg nincs is. Mi pedig nem tehetünk mást, mint hogy tudomásul vesszük és elfogadjuk a háttértároló létezésének megragadhatatlanságát. Ezzel tökéletesen megfogalmazta, azt, amit én is érzek, miközben futok, szebben és tökéletesebben én sem tudnám kifejezni, ezért kölcsönzöm tőle. A hosszú vagy félhosszú távokban az a jó, hogy nincs ellenfél, csupán te magad, amennyiben persze nem versenyszerűen űzzük. Egyetlen célunk önmagunk leküzdése. Mert az a fontos, hogy akár csak egy kicsivel, de meghaladjam a tegnapi önmagam. Ugyanis ha a hosszútávfutásban létezik legyőzendő ellenfél, az a tegnapi önmagunk. Ez egy tökéletes gondolat Murakami tollából és még van neki egy pár ilyen :-). Sokat ír arról, hogyan készült egy- egy maratonra, vagy más versenyre, hogyan küzd meg a ma nincs időm, vagy nem esik jól kezdetű mondatokkal, amikkel én is időről időre szembesülni kényszerülök. A legnehezebb felállni a számítógép mellől és felhúzni a futócipőt egy-egy fárasztó nap után, de amikor már túltesszük magunkat ezen a kellemetlen részen, utólag örülünk, hogy mégsem tunyultunk otthon, hanem endorfinnal telve ugrunk be a zuhany alá és elégedetten zárjuk a napot. Mivel ez a könyv nem csupán a futásról szól, hanem afféle memoár, ezért sokszor párhuzamot von az alkotói munka és a futás között, illetve bepillantást nyerünk az életének egyes szakaszaiba, pl. amikor jazz bárt vezetett. Leírja, hogyan tudta egyeztetni a munkát a sporttal, hogy egyik sem szenvedjen hiányt, mert sokszor az is kifogásként szokott előrukkolni, hogy nincs idő, pedig tudjuk, hogy ez csak kifogás, hisz arra van időnk, amire akarjuk, hogy legyen időnk. A legkedvesebb részeim a könyvben azok, amikor a futás közben ért hangulatokról ír. Egy- egy táj, útvonal, utca hangulatáról. Szinte odaképzelem magam mellé és vele futok gondolatban. Így kerültem Bostonba, New Yorkba, Japán egyes részeire és Hawaira is. Egy csodálatos utazás ez. Említést tesz még az iskolai tornaórán kikényszerített futásról, amit egy az egyben elutasít és egyet kell értsek vele, mivel ha valakit nem érdekel a futás, azt nem lehet kényszeríteni, hogy élvezze, azt vagy élvezi és akarja csinálni valaki, vagy nem. Egyértelmű, hogy nem való mindenkinek. Egy helyes kis gondolat megragadta pedagógusi fülemet és jót mulattam rajta és azt kell mondanom, hogy egyet is értek vele. Ez a gondolat a következőképpen hangzik: A legfontosabb, amit az iskolában megtanulunk, az az, hogy a legfontosabb dolgokat nem lehet az iskolában megtanulni :-D. Visszakanyarodnék a futáshoz. Elég sokat foglalkozik a maratoni felkészüléssel, mivel huszonakárhány éve minden évben részt vesz egy maratonon, ami azért valljuk be nem semmi. Én a heti háromszor 5 kilométeres távommal csak csodálni tudom. Nekem nincsenek ilyenfajta ambícióim, mert tisztában vagyok a képességeimmel, de fantasztikus érzés lehet 42, 195 km-t teljesíteni. Őszintén vall arról, hogy micsoda szenvedés és erőfeszítés arán jut a célba, mert ez az embert próbáló táv mindig tartogat váratlan meglepetéseket, amikre nem lehet felkészülni, bármennyire is szeretne az ember. Rövidebb távú versenyeken már én is részt vettem, igaz, nem voltam az élvonalban, de utolsó sem voltam, így át tudom élni azt az izgatottságot, amiről ír, amikor rajthoz kell állni. A pulzus annyira felszökik a rajt pillanatában, hogy majd szét robban a szív és a futással ez csak fokozódik, bizony van mit csinálnom, hogy normális állapotba hozzam a testem és végig tudjam futni a távot. Murakami is szembesült ezzel a jelenséggel, s volt olyan, hogy kénytelen volt feladni a küzdelmet. Ez újabb lelki nyomot hagy az emberen, hiszen ösztönösen küzdésre vagyunk kódolva, és ha a kudarcot vallunk, azt bizony nem könnyű feldolgozni, és újra meg újra rajthoz állni. Itt jön a képbe a másik Szent- Györgyi féle idézet és a Murakami által megfogalmazott gondolat, miszerint Lehetünk akárhány évesek, míg élünk, mindig tanulunk valami újat saját magunkról. Állhatunk meztelenül a tükör előtt akármeddig, a bensőnket nem fogjuk meglátni. Említést tesz még a runner’s blues érzésről, amit a futó melankóliájának nevezett el. Ez valamiféle eltávolodás a futástól, amikor már olyan valamit sikerül teljesítenünk, amit nehéz túlszárnyalni, és ilyenkor elfog a megelégedés érzése, és elveszítjük a motivációt a futás iránt. Nekem ilyenben még szerencsére nem volt részem, ez nyilván abból adódik, hogy még van mit javulnom, és még bőven van mit bizonyítanom magamnak. Zárszónak tökéletes a következő gondolatmenet Murakami tollából: Az egyes időeredmények és helyezések, a látszat, meg az, ahogyan mások értékelnek, mind csupán másodlagos jelentőségű. A futóknak, mint amilyen én is vagyok, az az elsődleges, hogy minden egyes célba a saját maguk erejéből érjenek be. Az, hogy a maguk részéről nyugodtak legyenek: megtették a szükséges erőfeszítéseket, és kibírták, amit ki kellett bírni.

További idézetek a könyvből:

- Van, amit lehetséges bizonyítani, van, amit nem. Ám rengeteg problémáért, mellyel ma a világ szembenéz, többé-kevésbé a globális felmelegedést szokás hibáztatni. Ha a ruhakereskedelem forgalma csökken, ha sok uszadék fát vet partra a tenger, ha áradás jön, avagy szárazság, ha emelkednek a fogyasztói árak, a felelősség jelentős részét a globális felmelegedésnek kell vállalnia. A világnak kell egy rossz, akit néven lehet nevezni, akire ujjal lehet mutogatni, hogy: „Miattad van!”

- Érintéséből, illatából, irányából világosan érzékelhető az évszakok változásának üteme. És ebben a világosan kivehető körforgásban meggyőződünk róla, hogy a létezésünk nem több, mint egyetlen aprócska darab a természet hatalmas mozaikjában.

- A hosszútávfutók arca a világon mindenütt ugyanolyan. Mindannyian úgy néznek ki, mintha gondolkodnának valamin futás közben. Lehet, hogy semmi se jár a fejükben, de úgy néz ki, mintha borzasztóan gondolkodnának.

- Vannak, akik gúnyos vigyorral fordulnak a mindennap futókhoz: „Akármit a hosszú életért, mi?” Valójában azonban nagyon kevesen lehetnek, akik azért futnak, mert sokáig akarnak élni. Sőt sokkal többen vannak, akik abból a megfontolásból futnak, hogy „élek, amíg élek, de teljes életet akarok élni”. Magától értetődik, hogy – miközben ugyanúgy, mondjuk, tíz év telik el – ; egy kóvályogva eltöltött évtizednél sokkal jobb egy világos célok alapján, energikusan töltött évtized, és a futás hozzásegít ehhez. Saját, egyéni korlátainkon belül, lehetőség szerint a legmagasabb fordulaton pörgetni magunkat: ez a futás alapvető lényege, továbbá az élet (és számomra az írás) metaforája is.

- Magam nem azért lettem regényíró, mert valaki ajánlotta vagy kérte (visszatartani mondjuk próbáltak). Eszembe jutott, fogtam magam és az lettem. Hasonlóképpen: az emberből nem úgy válik futó, hogy valaki ajánlja neki a futást. Alapvetően azért lesz futó, mert muszáj azzá lennie.

Az őrület határán

Daniel Keyes: Az ötödik Sally

 Azon gondolkodtam futás közben, hogyan lehetne érthetően összegyúrni ezt a recenziót, és arra jöttem rá, hogy fölösleges a precíz gondolatmenet, hagyom had szóljon. Mindig érdekelt a pszichológia tudománya, előszeretettel böngészem a szaklapokat, és vizslatom az embereket, buszon, utcán, boltban és tulajdonképpen mindenhol, ahol előfordul ember. Én vagyok a nagy testvér kicsiben :-D. Kezembe került ez a rémisztően reálisan irreális pszicho könyv, amelyet nem tudtam letenni, és szélsebesen a magamévá tettem. Szándékosan nem olvastam róla semmilyen recenziót, mivel saját magam szeretem kialakítani a véleményem egy- egy könyvről, vagy filmről. Hogy jól tettem-e és jók e a következtetéseim, az majd a végén kiderül, illetve minden olvasója ennek a blognak maga dönti el. In media res kezdi Keyes a történetet, egy öngyilkossági kísérlettel, de már az elején kiderül, hogy itt nem szokványos unalmas főszereplőről lesz szó, sőt, nem sokra rá az is kiderül, hogy nem is egy szereplőről. De ez sem pontos meghatározás, mert a szereplő az egy, viszont személyisége rögtön öt is akad, amit néha nehéz követni, hogy most éppen melyik művel ki mit. A tudathasadás nem új keletű dolog, mindnyájan hallottunk már róla, de itt nem kettéhasad, hanem szinte szétmorzsolódott, egy zacskót képzeljetek el tele kis kavicsokkal, amelyek az Én tulajdonságait hordozzák, de már nyoma sincs a sziklának, amiből széthullottak. Ezt a sziklát próbálja újjáéleszteni Dr. Ash, de sejtjük, hogy nem lesz könnyű dolga, hiszen mindegyik Én egy egyéniség és mint olyan makacs és önző. Az élet velejárója jobb esetben a férfi- nő kapcsolat, s ez a viszony is meg van világítva több szemszögből, esetenként igen idealizált, de majd erre rátérek bővebben. A valódi Én, az általam megnevezett szikla- Sally, aki életsorsának köszönhetően széthullott, s vált azzá, ami. Fokozatosan derül ki, milyen traumák hagytak nyomot az elméjében, s változtatták pokollá az életét. Amikor az ember azt gondolja, hogy ennél durvább már nem lesz, akkor kerül napvilágra a legszörnyűbb tett, amit egy kisgyerekkel el lehet követni, s amely rányomta bélyegét az egész személyiségére. Mint említettem öt tudat alakul ki egyetlen emberben (Sally, Nola, Bella, Derry és Jinx). Néha egyet is elég féken tartanunk, nem még ötöt. Mindig, amikor egyik elő akar bújni Sally elméjének rejtett zugából, fejfájás és idővesztés kíséri. Elveszíti az időt, s nem emlékszik semmire. Sally egyébként elvált férjétől, akiről kiderült, hogy a jó üzlet megkötése érdekében arra kényszerítette feleségét, hogy lefeküdjön az ügyfeleivel. Vannak közös gyermekeik, ikrek, akik csupán egy kis időre bukkannak fel a történetben, de szinte nem éreznek semmit anyjuk iránt, csupán szánalmat és szorongást, hogy ők is örökölhetik a neurózist. Sally pincérnőként dolgozik a Sárga Keramitkockában, ahol közelebbi viszonyba keveredik idősödő főnökével  Eliottal. Ráhajt, de inkább csak a változékony személyisége vonzza, viszont mindben segíti, el akarja venni feleségül. Számomra kissé irreális, hogy egy gazdag üzletember egy elmebetegre ácsingózik. Na de ízlések és pofonok. Engem nem győzött meg. Az öt lélek mindegyike , amely belőle kihasadt, Sally gyerekkori babáinak nevei, illetve egy cica neve, amelyeket barátaivá fogadott, mivel az átélt traumáknak köszönhetően nagyon zárkózott, antiszociális személyiség volt. Velük élte mindennapjait, beszélte meg problémáit. Mint kiderült, anyjának inkább volt kolonc, mint szeretett gyermek, mellőzte, szidta, s rendszeresen bezárta a sötét, nagy szekrénybe, amikor újdonsült férjével szeretkeztek, nem sejtve ezzel, micsoda félelmet él át ezzel egy gyermek. Sally biológiai apja hirtelen elhagyta a családot, nem derül ki miért, csak sejtjük, de a lány azóta is visszavárja és keresi. Szeretettel gondol rá, ő jelentette számára a szülői biztonságot, amelyet távozásával egy csapásra elvesztett, s kicsúszott lába alól a talaj. Nemcsak szülői, de nagyszülői szeretetben sem volt része, sőt, nagyapja rendszeresen szexuálisan zaklatta, s egyik ilyen alkalomkor az öreg aberrált szatír életét vesztette. Ennyi fájdalom és szeretetlenség még egy sziklaszívű embert is levenne a lábáról, nem még egy gyermeket. De ha még ez mind nem lenne elég, számomra a legmegrázóbb és legkegyetlenebb rész az, amikor elmeséli, hogyan csapta be és kényszerítette mostohaapja, hogy gyilkolja meg kedvenc kiscicáját. Az emberi kegyetlenségnek nincs határa, s ez ezzel a jelenettel nagyon eredetien van szemléltetve. Az egyes esetek, amelyeket átélt, de nem dolgozott fel, kiváltották az elme válaszreakcióját, így született meg Nola az öngyilkos hajlamú művészlélek, Bella a könnyűvérű férfifaló, Derry az önző és Jinx a férfigyűlölő agresszív gyilkos. A személyiségek egymást váltották, és kerültek bizarrabbnál bizarrabb helyzetekbe, amelyet aztán Sallynek kellett megoldania. Meglepő volt számomra, hogy Dr. Ash nemcsak gyógyított, de közben maga is gyógyult. Kiderült ugyanis, hogy miért olyan fontos számára Sally gyógyulása, és az, hogy ne kövessen el öngyilkosságot. Egy pillanatra ő is sarokba lett szorítva, ami sajnálatot válthat ki az olvasóból. Ebből is látszik, hogy senki sem tökéletes, mindenkinek vannak fájdalmai, vagy olyan rejtett dolgai, amik nincsenek lezárva, megoldva. Dr. Ash felesége, munkamánia következtében kialakult szeretni képtelen férje miatt fölakasztotta magát egy fára. Az önvád, hogy képtelen szeretetet kiváltani a férjéből a halálba kergette, s a férj felismerése, hogy ez mind az ő hibája, boldogtalanságot szült. Amikor Dr. Ash rájött, hogy hipnózissal újra össze tudja rakni a sziklát, vagyis Sallyt, nem maradt más hátra, csak a legagresszívebb Én, Jinx visszaszorítása, s a gyűlölet és harag valamiféle megbékéléssé formálása. Kétségkívül ez volt a legnehezebb feladat, hiszen ezek az érzések maradnak meg legtovább az emberben. Befészkeli magát és a legváratlanabb pillanatban tör elő, szétzúzva ezzel a harmóniát és a szeretetet. Sallynek meg kellett mindenkinek bocsájtania, aki valaha is ellene vétett, és tovább kellett lépnie, tiszta lappal. Ezzel az érzéssel nemcsak Sally van így, hanem sokan közülünk is, mert csakis így érhetjük el, hogy önmagunkat és másokat is szeretni tudjunk.

Idézet a könyvből: 

- Sally kettesben ment Freddel a templomba, mert az anyja elment meglátogatni a nagymamát a kórházban. Sallyt annyira lenyűgözte a feltámadás története, hogy eltátotta a száját, és Frednek oldalba kellett böknie, hogy csukja be. Amikor vége lett a prédikációnak, és kimentek, Fred gyorsan fölcsapta a fejére a szövetsapkáját. Mindig erősen jobbra félrecsapva hordta, hogy eltakarja a horpadást a kopasz koponyáján.

  – Igaz ez a mese a feltámadásról? – kérdezte Sally.

  – Hát persze hogy igaz. Csak nem képzeled, hogy Anderson atya hazugságot prédikál? Ez az Evangélium.

  Hazafelé a kocsiban Sally egész úton azon töprengett, hogy lehet az, hogy valaki meghal, aztán visszatér az életbe. Ez pont olyan, mint a tündérmesékben. – És az is igaz – kérdezte –, hogy az Ítélet Napján a holtak feltámadnak, és visszatérnek az életbe?

  – Hogyne – válaszolta Fred. – Mi hiszünk benne, és ha nem vagy pogány, akkor te is hiszel.

  Sally bólintott. Tehát igenis van varázslat a világban. Később éppen Cinderellának mesélt erről délután, amikor Fred kijött a házból. Átöltözött munkaruhába, de még mindig a jobb szemére húzott szövetsapkát hordta. Meg akarta forgatni a kertben a földet, és ki akart szórni egy kis műtrágyát. Sally látta, hogy abban a percben, ahogy nekilátott lapátolni, kivörösödött az arca, így amikor elvigyorodott, a hiányzó fogai miatt póznára tűzött töklámpásra emlékeztetett.

  – A prédikációról beszélsz a kiscicádnak, mi?

  – Igazán elképesztően hangzik.

  – Hát, ez a feltámadás csodája. Te is jó katolikus vagy, akár az anyád, ugye?

  Sally bólintott.

  – És hiszel a csodákban, igaz?

  – Azt hiszem, igen.

  – Hogy érted azt, hogy azt hiszed? Vagy hiszel, vagy nem hiszel, és ha nem hiszel, akkor egyenesen a pokolba kerülsz, amikor meghalsz, és nem fogsz föltámadni.

  Ez megrémítette Sallyt. – Hiszek, hiszek – mondta sietve. Nem arról volt szó, mintha hitt volna Frednek, de a Biblia is ezt mondja, a pap is ezt mondta, hát akkor igaznak kell lennie.

  – No, akkor akarod, hogy a szemed előtt végbemenjen egy feltámadás?

  Sally meglepetten nézett föl rá.

  – Tudod, macskákkal elég gyakran megtörténik.

  – Hogyhogy?

  – Hallottad már, hogy a macskáknak kilenc életük van?

  Sally bólintott.

  Fred széttárta a tenyerét. – No, hát pont erről van szó. Az Úr ilyen módon mutatja meg nekünk a csodát itt a földön. Szeretnéd látni, ugye?

  Sally bólintott.

  – No, akkor hozd ide Cinderellát, és végbevisszük a feltámadás csodáját, itt, a szemünk láttára. És amikor majd újjászületik, a hiányzó lába is meglesz, jobb lesz, mint újkorában. Majd meglátod.

  Sally nem volt biztos benne, mit akar Fred csinálni, de magához ölelte Cinderellát, és beledörgölte az arcát a bundájába. – Meg fogjuk látni, Cinderella. A csodák meg a varázslat valódiak, látni fogunk egy feltámadást.

  – De ne mondd meg anyunak. Hadd lepődjön meg, amikor majd meglátja Cinderellát az új mancsával.

  Fred gödröt ásott a kert végében, a kerítés mellett, aztán letette a lapátot, és fölemelt egy követ.

  – No, most Cinderella pont olyan lesz, mint Jézus, ezen a húsvétvasárnapon.

  – Hogyhogy?

  – Hát fel fog egyet áldozni a kilenc élete közül mindnyájunkért, ahogyan az Úr. Meg fog halni, el fogjuk temetni, aztán fel fog támadni, vadonatújan.

  Sally megrémült a halál szótól, de kíváncsi is volt. Még soha nem látott halált. És megpróbálta elképzelni, milyen is lehet a visszatérés. – Biztos vagy benne, hogy új mancsa lesz?

  – Hát persze! Csak nem gondolod, hogy az Úr úgy támasztana fel valakit, hogy részek hiányoznak belőle? A Biblia azt mondja nekünk, hogy az Utolsó Ítélet napján épek leszünk, és a betegek meggyógyulnak meg ilyesmik. A cicád olyan lesz, mint az új, játszani fog és szaladgálni, mint egy normális macskakölyök. Ugye nem tagadod meg tőle azt a veleszületett, természetes jogát, hogy ép és egészséges kiscica legyen?

  Sally elismerte, hogy ez csúnya önzés volna tőle.

  Fred a kezébe nyomta a követ. – Nesze. Az Úr azt mondta, az ő egyháza sziklára épüljön.

  – Mit csináljak?

  – Csak csapjál rá a fejére párszor, jó erősen. Attól el fog aludni. Utána eltemetjük ebbe a gödörbe, és aztán fel fog támadni. Látni fogod az egészet, és meg fogod érteni, miről is szólt az a szentbeszéd. Csöppet se fog fájni neki.

  Sally visszahőkölt.

  – Olyan lesz, mint Csipkerózsika, az egyik mesében, amit folyton mondogatsz, mielőtt elalszol. Emlékszel? Megszúrja az ujját, és kiserked a vére, de nem fáj neki, aztán felébred, és újra él. Na láss hozzá, és verd fejbe, különben én csinálom.

  Így hát Sally fölemelte a követ. – Isten hozzád, Cinderella – mondta. – Mikor föltámadsz, meglesz minden mancsod. – Aztán teljes erejéből lesújtott a kővel Cinderella fejére. Hallotta a szörnyű, sivító üvöltést, meglátta a bezúzott koponyát meg a vért a fehér szőrön.

  – De hisz vérzik! – lihegte.

  – Hát persze. Mondtam neked. Nem láttad a mi Urunk képeit a keresztfán, szögekkel a két tenyerében, amint csurog belőlük a vér? A feltámadáshoz vér kell, hogy megmosdhasson a bárány vérében. A vér okozza a varázslatot.

A leleményes Hugo

(Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret regénye alapján)

A családi kalandfilm rendezője nem más, mint a híres Martin Scorsese. Nem csupán egy kalandfilm, hanem van benne valami varázslatos, ezért beleillik a fantasy világába is. A történet 1930-ban Párizsban játszódik a vonatpályaudvaron. Hugo a leleményes kis srác az óratorony szerkezetében éli mindennapjait, felügyel az órák pontos működésére, miután apja életét vesztette egy tűzvészben. Egyetlen emlék, amely elhunyt apjához köti egy fémvázas emberformájú szerkezet, amely hasonlóan működik, mint egy óra, s melyet a múzeum padlásán talált. Apja órásmester volt, minden energiáját és szabadidejét abba fektette, hogy életre keltse a szerkezetet, de mielőtt ezt megtehette volna, elragadta a halál, ezért Hugo folytatja apja szenvedélyét és tovább bütyköli a szerkezetet. Hugot mindig az hajtja, hogy megjavítson valamit, ez az életcélja. A pályaudvar varázslatos világa tárul elénk; árusok, különleges emberek töltik be ezt a különös hangulattal megáldott teret. Hugo rendszeresen lopni jár, egyrészt a szerkezethez szükséges alkatrészeket, másrészt élelmet, mivel kénytelen magát ellátni. Részeges nagybátyja hetek óta eltűnt, s nem tudni mi van vele. Hugo teszi a dolgát, egy alkalommal Mr. Georges a játékboltos lopáson kapja, s büntetésből elkobozza a nála lévő kis jegyzetfüzetet, amely a különös szerkezet tervrajzait rejti. Mr. Georges goromba és szívtelen öregúrnak mutatja magát, de sejtjük, hogy ez csak egy álca, hiszen később fölajánlja Hugonak, hogy ledolgozhatja a lopást a boltjában, s visszakaphatja a füzetet is. A történet másik bájos szereplője Isabelle, Mr. Georges nevelt lánya, aki segít Hugónak mindenben, amiben csak tud. Imádja a könyveket, gyakori vendég a könyvtárban, ahol egy pillanatra elfelejtheti, hogy árva, s elbújhat a könyvek csodálatos világába. Ez a közös a két gyermekben, jól megértik egymást, Hugo beszökteti Isabellet egy filmelőadásra is, mert még sohasem látott mozgóképet. Egy alkalommal Hugo meglátja Isabelle nyakában a szerkezet beindításához szükséges szív alakú kulcsot, s ezért felfedi a titkát, s megmutatja Isabellenek a fémembert. Beindítják a szerkezetet, s az egy csapásra életre kel, elindul a csoda, rajzolni kezd, majd hirtelen leáll, s Hugo azt hiszi, hiába kínlódott a szerkezet megjavításán, az sosem fog működni, de aztán mint aki megérzett valamit a fiú fájdalmából, hirtelen beindult, s befejezi a rajzot. A rajz egy holdat ábrázolt, amelynek a bal szemét kiszúrja egy töltényhüvely, s mindez Mr. Georges Mélies aláírásával. Ez volt az a jelenet, amelyet oly sokszor mesélt Hugo apja, egy filmrészlet, amely gyerekkori emlékként maradt meg emlékezetében. Újabb titok várt megfejtésre. Hogy került oda az aláírás, s mi köze Mr. Georgesnak a szerkezethez? A filmakadémia könyvtárában keresik a választ. Az egyik könyvben ráleltek a titok nyitjára. Kiderült, hogy Mr. Georges valamikor híres filmrendező volt, de a háború után az embereknek nem volt igényük a fantasztikus  filmekre, mert megcsömörlöttek a háború borzalmai miatt, s többé már nem hittek a mesés álmokban, Mr. Georges pedig elfelejtették. Volt azonban egy rajongója, Rene Tabard, aki megőrizte az emlékét, s rábeszélték, hogy bizonyítsa be Mr. Georgesnak, hogy nem felejtették el teljesen. Rene elvitte hát a megmentett filmet Mr Georges lakására, s kis kavarodás után megnézték a filmet, mind együtt, s ekkor Hugo is láthatta azt a jelenetet, amelyről apja annyiszor mesélt neki. Mr. Georges elmesélte élete történetét, a sikereit és bukását, s ekkor Hugonak eszébe jutott a fémember, el akarta hozni neki, hogy bebizonyítsa a szerkezet működik, valamit mégis hátrahagyott az utókornak. De visszatérve a pályaudvarra megtudja, hogy nagybátyját holtan húzták ki a Szajnából s immár végleg árva. Ekkor elcsípi a rendőrjárőr, aki már régen a nyomában járt. Elkezdődik a hajsza, Hugonak sikerül meglógnia, mert jól ismeri az óratorony zegzugos folyosóit, ám mégis lebukik, majd újra megszökik, végül pedig a fémember megmentése érdekében a sínekre ugrik, de szerencsére az utolsó pillanatban megmenekül, s feltűnik a színen Mr. Georges és Isabelle. A film zárómomentuma  Mr. Georges tiszteletére rendezett gála, amelyen méltón ünneplik a tehetséges rendezőt. A film zenéjét a francia zeneszerző- zongorista Erik Satie írta, s tökéletesen illik a film hangulatához. Miközben ezt a bejegyzést olvassátok, indítsátok el a zenét, s higgyétek el, titeket is elrepít egy álmokkal teli csodás világba :-)

Erik Satie zenéje