Hétköznapi

Szürke hétköznap volt, szó szerint szürke, vaskos felhők telepedtek ránk, szinte érezni lehetett a súlyukat. Néha- néha erőre kapott a szél, belénk karolt, s lökött rajtunk egyet, hogy induljunk már. Észrevettem a közeledőket, szaporázni akartam lépteim és rászóltam a fiamra, hogy szedje a lábát. Tekingélt, apró lábait egymás után rakta, botladozott, ahogy rákényszerítettem az iramom, s nem értette, egyszerre miért lett olyan fontos a sietés. Tétováztam, hogy köszönjek e, még sohasem viszonozták a köszönésem, de most ki akartam őket zökkenteni a komfortzónájukból, rá akartam őket kényszeríteni, hogy túllépjenek az árnyékukon. Köszöntem. Egy pillanatig semmi sem történt a másodpercek lomhán csoszogtak, már kezdtem lemondani a tervemről, mikor a férfi erőt vett magán, észrevette magát, hogy talán mégis kellene, fejét a földnek szegezte, s mintha csak annak mondanà, röviden, elharapva a szót, odaböffentette. A nő csendben volt, mögötte kullogott, pástétomos konzervekkel a kezében. Barátságtalanul szúrós tekintete az arcomba vágott, szinte libabőrös lettem. Azt hiszem ezeket hívják mifelénk rosszarcú embereknek, energiavámpíroknak. Összenéztünk. Gyorsan elkaptam tekintetem, de még láttam, ahogy lelapuló szőke haját nem engedi szabadjára a zsír, mely rája telepedett, mikor hátravetette fejét. S ekkor kicsúszott széles  száján a szűk köszönés. Diadalt éreztem, s közben meg is mosolyogtam magam, hogy az ember minek nem tud örülni. S mint aki szégyenkezik bűnei miatt, szaporábbra vette a mégis lomhára sikeredett lépteit s próbált felzárkózni a férfi mögé. Menekülési terve, hogy minél kevesebbet legyen közünk hozzá, nem sikerült, mert én és a fiam  beékelődtünk közéjük. Bosszús tekintettel találtam magam szembe, farkasszemet néztünk, ekkor előreengedtem, s mint űzött vad, úgy csörtetett utána majdnem orromra zárva a bejárati ajtót. Eltűnődtem, mily boldogok a lelki szegények, hurcolják az élelmet mint egy kisdedet, mely meghozza számukra a boldog kielégülést. Boldogan boldogtalan nő és férfi, egymás nyomorának kegészítői. Ahányszor láttam őket, egyszer sem tolakodott arcukra a mosoly, de még a köszönés sem. Azon tűnődöm, vajon mi tette őket azzá, amik, s hogy savanyodtak meg az élet tejfölében. Már betolakodtak a liftbe, mikor a 2,5 éves fiam fürkésző szemekkel rám néz és megkérdezi, hogy miért nem megyünk lifttel, s én megértően elmagyarázom neki az elmagyarázhatatlant.