"Minden egyes élet a HELYES. Mindegyik út, a HELYES út. Minden lehetett volna bármi más... és az is csak annyit érne."

Mr. Nobody

Csupán részleteket ragadnék ki a filmből, azokat a mondanivalókat, amiket elgondolkodtatónak tartok, természetesen egyáltalán nem biztos, hogy mindenki egyetért velem, de nem is ez a célom. A film kulcsfontosságú szava a VÁLASZTÁS. Vajon választásaink hogyan befolyásolják életünket, egyáltalán befolyásolják-e? Van rossz választás, vagy csak ezzel akarjuk igazolni kudarcainkat? És vajon, ha gyerekkorunkban már látnánk az egyes választásaink következményeit, hogyan választanánk? Jól döntenénk, vagy teljesen másképp történne minden? Nos, sok kérdést vet fel a film. És itt vannak még a félelmeink, azok a tudatalatti félelmek, amiket nem tudjuk, h honnan vannak. A magzati korból, vagy talán sokkal korábbiak? A film felvetése szerint egész az ősidőkig nyúlik vissza, abba a barlanglakó múltba, amikor az életre lépten- nyomon veszély leselkedett. Belénk rögződött, életről- életre tovább öröklődött, félelelmek, amelyek a későbbi életek bármelyikében fölbukkanhatnak. Gondoljunk csak bele, h sokszor rádöbbenünk és rákérdezünk magunkban, hogy miért is félek, hiszen nincs semmilyen alapja, nincs is a jelenlegi életemben rosssz tapasztalatom ezzel, vagy azzal kapcsolatban, mégis szorongunk. Ezt véli a film egyfajta ősi félelemnek. Ez a vélekedés magában hordozza a reinkarnáció gondolatát, egyes vallásokban teljesen elfogadott folyamatot, a keresztényeknél pedig a földi életen túl lévő örök életet. Talán az örök élet elnyerése után sem múlnak el korábbi félelmeink és tovább kísértenek a mennyben. A földi szenvedéstől ugyan a halál beálltával megszabadulunk, de a félelmeinktől való szabadulást senki sem garantálja. Egy fontos etikai kérdés is felvetődik, az örök életé. A Földön töltött örök élet. Az ember már nem elesett halandó, a haláltól többé már nem kell tartania az emberiségnek, csupán egyetlen embernek Mr. Nobodynak. Ő az utolsó halandó ember a Földön. De ennek ellenére nem fél a haláltól, csak attól fél, nem élt eleget. Amikor beáll a halál pillanata, csak egy pillanatra hal meg, az idő visszafelé kezd forogni, s újra él, kvázi reinkarnálódik. Tehát a jelenlegi tudományos állás szerint sem hal meg egyikünk sem. Visszatérve a választásra, itt egy kilenc éves fiú játszik el a gondolattal, hogy a 3 lány közül melyik milyen társa lenne az életben. A szerelmi vonal itt csorog be a történetbe és a lehetséges életek a lehetséges feleségekkel váltakoznak néha követhetetlen egymásutániságban. De a három jelölt közül egyik sem tökéletes, rámutatva ezzel arra, hogy nincs ideális, jó, vagy tökéletes választás, csak maga a választás van, amellyel aztán együtt kell élni, vállalva a lehetséges gondokat, fájdalmakat, kudarcokat, amelyek az élet természetes velejárói, s akkor lesz boldog és elégedett az életünk, ha ezzel megküzdünk. Nekem beugrott a Mézga család a maga kultuszmondatával: "Ha Hufnágel Pistához mentem volna", nos drága Paula, egyáltalán nem biztos, hogy jobb, tartalmasabb, nyugodtabb életed lett volna Hufnágel Pista oldalán. Szerintem számtalan Mézgáné típusú ember él a földön, aki elégedetlen az életével, de ahelyett, h folyton azon siránkozna, ami nem következett be, inkabb próbáljon meg a jelenlegi helyzetéből kihozni a maximumot és arra gondolni, hogy ez az ő válsztása, nem másé. A fent említett felvetéseken kívül arra is gyárt elméletet, hogyan választjuk ki szüleinket, miért éppen ők a szüleink és nem mások. Miért pont abban a családba születtem és nem másikba, valamint a szülői felelőség is szerepet kap. Egy rosszul sikerült házasság, hogyan befolyásolja a gyermek életét, döntéseit. Mi lesz a gyermek sorsa, ha az anyával marad, és milyen, ha az apával? Nem tudni, de megint csak megerősíteni tudom, h akármi is a döntés, a lényegen nem változtat, mert a másik sem jobb, csupán más. Talán nem ennyire nehéz a film, csak én tettem magamnak azzá, mindenesetre sajnálom, hogy csak most láttam, és hogy eddig nem szinkronizálták le, pedig szerintem érdemes lenne.

"Vajon mit tettem, hogy ezt érdemeltem? Ahogy a legtöbb élőlény, a galamb is hamar rájön, ha megnyomja a gombot, jutalmat kap. De ha automatikusan kinyílik az ablak 20 másodpercenként, a galamb elgondolmodik: Mit tettem, amivel ezt kiérdemeltem. Ha éppen akkor csapkodott a szárnyával, ezután mindig ezt fogja tenni, ... mert meggyőződése lesz, hogy azzal befolyással lehet az eseményekre. Ezt úgy hívják: "Galamb babona"

"Van élet a halál után? A halál után? Honnan lehet ilyen biztos benne, h létezik egyáltalán?"

 

Tavaszhimnusz

Tavasz, te Hercegnő

Várlak téged,

Széttéped fogaddal

A fehér étert

Megmutatod erőd,

Már látlak is téged.

Sárga mosolyod

A lehunyó télben,

Kivillantod karmod

Mi bizalmat ébreszt.

Azt adod nekem,

Mire nyomott lelkem 

Egyre csak éhez.

Végigsöpörsz végleg a zord télen,

Tavasz, te Istennő kívánlak téged.

Koncerthangulatban- Ákos Aréna 2014

( December 13., szombat)

Mint azt tudni lehet, az Ákos koncertekre jó előre meg kell venni a belépőket, főleg ha az ember jó helyen szeretne csápolni. Mivel egész nyáron az esküvőre készültünk, csak szeptemberben jutottunk oda, hogy jegyeket szerezzünk A jegyekért egész Salgótarjánig mentünk, mivel az egész jegyeladási rendszer úgy van megoldva, hogy a külhoni magyarok nem tudnak normális áron jegyet rendelni a neten, ugyanis a jegyáruházakon keresztül csak átutalással vehető meg, amire a bank a külföldi utalásért és a kiszállításért annyi pénzt levesz, mint maga a jegy ára. Tavaly jártunk így, így idén erről a lehetőségről lemondtunk, és magunk vettük meg a jegyeket egy IBUSZ irodában. Ennek az volt a hátulütője, hogy már csak pár ülőjegy maradt, azok is a lehető legrosszabb helyen, jó messze a színpadtól, de ekkor még bizakodtunk, hogy nem lesz az rossz, a lényeg, hogy ott leszünk és hallhatjuk Ákost élőben. Pár napra rá, hogy megvettük a jegyeket, kitették a következő koncert dátumát, ahol még bárhová lehetett volna jegyet venni, ezt kissé nehezményeztük, és nemcsak mi, hanem sokan mások is. Megvárták, míg elfogynak az úgymond olcsó jegyek (ahova én már nem is engedtem volna eladni, később indoklok), aztán meghirdették az új koncertnapot. Igazságtalannak éreztük, hogy így bánnak a rajongókkal, de továbbra is bizakodtunk, hogy jó lesz az, mégis a fő napra kaptunk jegyet, és nem kell pénteken munka után Budapestre rohanni, hanem szombaton szépen kényelmesen odaérünk. Elérkezett a koncert napja, sikeresen fölértünk Pestre, az Áréna Plaza-ban parkoltunk le, közel volt a helyszínhez, ingyenes a parkolás, aránylag biztonságos is. Egy gyors mozi következett, ebéd, nézelődés a plázában, majd kimentünk a Vörösmarty térre, és belevetettük magunkat az adventi hangulatba. Sok szép kézműves portéka, tömeg és fagy, amire az előzetes előrejelzések miatt nem számítottunk, majd egy jó vacsora egy belvárosi hangulatos étteremben, az útra egy kis faszénen sült kürtőskalács, jó forró, hogy megelégítse a kezünket, és irány a Papp László Sportaréna. Ahogy kiléptünk a metróból, egyből óriási tömeg fogadott. Mi is benyomultunk közéjük, kikészítettük a jegyeket, és vártunk. Cirka fél óra alatt motozással együtt bent voltunk a bejáratnál, ott akadt egy bibi, de nem csak nekünk, többeknek nem olvasta le a szkenner a jegyet, ezért még pár percet várakoznunk kellett, hogy leellenőrizzék a jegyet, és végre beengedjenek. A toaletteknél mondanom sem kell óriási sorok, de nincs mese, ki kell várni a sorunkat. Majd végre elfoglaltuk helyeinket, barátkoztunk  a helyzettel, hogy onnan fogjuk végignézni a koncertet, és bíztunk továbbra is a legjobbakban. Pár perc múlva kiderült, hogy rossz szektorban ülünk, ezért egy szektorral előbbre kerültünk, de nem jobb helyre, mert kissé belelógott a képbe a korlát, meg még egy- két illuminált állapotban lévő táncikáló csajszi, na de ezt elnéztük nekik, végülis nem színházba jöttek, hanem koncertre. Egy jó félórás késéssel megérkezett a zenekar, a szokásos fényűző bevezető után, pár vicces megjegyzést tett Ákos, ahogy azt tőle megszokhattuk. Közvetlenséget sugározva, lazán kezelte a több ezres rajongói tömeget. A számok elég nagy százaléka Bonanza feldolgozás volt, vagyis újrahangszerelte, mert saját bevallása szerint abban a formában nem hajlandó közönség elé vinni. Nyilván nagy fejlődésen ment keresztül, és megváltozott az igény a rajongók részéről is. Én például bevallom, hogy kevés Bonanza dalt ismerek, ezért nekem nagyrészt újdonság volt, én jobban kedvelem a már Ákos néven kiadott számokat. Mondanom sem kell, hogy a koncert látványvilága most is fényűző volt, lézershow minden színben és mennyiségben, amit, teszem hozzá, az ülő közönség külső szemlélőként élvezhetett csupán, mintha ki lettünk volna hagyva a show-ból.  Az volt az érzésem, mintha egy koncertfilmet néznék, nézem, ahogy a többiek lent buliznak. A hangzás is hagyott némi kívánnivalót, ha nem ismertem a szöveget, nem tudtam kivenni, hogy miről énekel, annyira torzítottak a hangfalak, kivéve a lassú számoknál. A férjem meg is jegyezte, ő eléggé háklis a minőségre, hogy olyan, mintha egy régi mobilból hallgatná a zenét, és volt benne valami. Ha az ember nem kevés összeget kiad egy koncertre, elvárja a jó minőségű hangzást, ha már nem látja az előadót. Mondjuk őt speciel miniatűr formában végig láttuk, meg voltak óriási kivetítők, de annak meg tv-s hatása volt. Viszont elégedett voltam a repertoárral, mert mind a 4 kedvencem elhangzott, az egyik, ami az esküvői meghívónk mottója volt a Kezemet nyújtom, aztán az Érintő, ami a gyertyatáncunk zenéje volt (akkor voltam utoljára menyasszony, asszonyként tértem vissza) a harmadik nagy kedvenc a Persze hajnal van megint... és az új albumról az Amikor szerettél. Mind a négy dalhoz személyes élmények kapcsolódnak, ezért különösen kedvesek számomra, és ezzel szerintem mindenki így van. Az érint meg a legmélyebben, amivel azonosulni tudunk. Már csak ezért sem bántam meg, hogy elmentem a koncertre. A koncert másfél órás volt, sikerült egyszer visszatapsolni, lejátszott még 3 számot, így végül 2 órás élményben lehetett részünk. A tanulság számomra az, hogy legközelebb csak olyan jegyet veszek meg, ahol a sűrűjében tombolhatok, ülve nem az igazi (kivéve a színházas koncerteket), de arra még várnom kell, mert a koncerten velem volt egy kis potyautas is a pocakomban, és jelenleg ő számomra a legfontosabb :-). 

Ha maradnék ...

 If I stay

 Akik figyelemmel követik bejegyzéseimet, azok tudják, hogy micsoda várakozás töltött el, hogy végre megnézhessem ezt a filmet. El kell mondjam, hogy nagy csalódás volt számomra, mint történetileg, mind látványban. Egy ami tetszett a zene volt, mivel kedvelem a klasszikus zenét. Maga a film mondanivalója nem túl bonyolult, azt hittem jobban lesz képviselve vagy másképp a túlvilág, vagy élet a halál után. Ezeket az elképzeléseket a klinikai halálról már sok film és könyv ugyanígy ábrázolta, ezért csalódás volt számomra, hogy semmi új a nap alatt. Engem főleg a történet ezen része izgatott, mert ez a téma is anno foglalkoztatott. Tudom, hogy egy értékelésnél azért nem csak a magam szempontjait kell figyelembe venni, hanem az egészét a dolognak, ezért az a megoldása a filmnek, hogy szaggatott volt a történet, tehát mindig újabb és újabb részleteket tudunk meg a főszereplő Mia életéből, miközben ő élet- halál közt lebeg, nem volt egy rossz megoldás a film készítőitől. Ami kimondottan irritált az az érzelgősségi faktor, ha lehet ezt így nevezni. Néha kénytelen vagyok saját kifejezéseket alkotni, hogy pontosan érzékeltetni tudjam, mire is gondolok. Nagyon szép dolog ha két fiatal szereti egymást, de azért az egész filmben a nyafogásukat nézni, elég unalmas. A másik dolog, hogy a fiatalok, akik még alig ismerik egymást, tragédiakánt élik meg, ha egymástól a tanulmányok miatt el kell válniuk egy időre. Persze mind azt hisszük, hogy az első az igazi és örök, de azért mégis túlzásnak érzem, hogy egy diákszerelem miatt egy rendkívül tehetséges zenész, aki tudatosan készült erre a pályára, feladjon egy zenei ösztöndíjat Amerika legelismertebb zenei intézetében egy turnéról turnéra utazó popsztár miatt. Ha egy karakter úgy van bemutatva, hogy egy öntudatos lány, már gyermekkora óta készül valamire, akkor valahogy nekem nem illik bele ez a szerelmi évődés egy olyannal, akivel még szinte semmit nem élt meg az életben. Vagy ez lenne benne a drámaiság?  Lehet, hogy én vagyok túl szigorú, és a maga nemében egy jó film, mert magam is meglepődtem, hogy az Imdb-n majd 7-et kapott. El tudom képzelni, hogy olyan 20 éves koromig nekem is nagyon bejött volna ez a téma, de véleményem szerint a felnőtt populáció nagy része csak egy gyerekfilmnek fogja fel, és nem túl izgalmas számára. Vagy azért, mert ezeket az érzéseket már megélte (és nagyon remélem, hogy így van), vagy pedig egyszerűen túl sematikusnak találja. Ez a véleményem, de jó lenne, ha mások is kifejtenék a véleményüket, szívesen meghallgatnám egy kamasz meglátásit is. Az a része a filmnek pedig, amely a címre utal, csak a végén jut kifejezésre, amikor elveszíti a családját, s neki el kell döntenie, hogy menjen, avagy maradjon, s egy romantikus befejezés tárul elénk, a  popsztár pasija közli vele, hogy felvételt nyert abba a bizonyos világhírű iskolába, s mi más következik belőle, hogy az álmait nem adja fel még a kómában sem, ezért nem értettem a már fentebb említett párkapcsolati kínlódást, mert végül mégiscsak kiderül, hogy ez számára a legfontosabb.

Sráckor

(Boyhood)

A film végignézése után azon gondolkodtam, milyen ajánlást is lehetne írni, és nem más jutott az eszembe, mint egy vaskosabb tananyag megtanulásakor adott tanári intés, hogy szükség lesz egy kényelmes ülőalkalmatosságra és egy adag elszántságra, mert ez a majdnem 3 órás film (pontosabban 166 perc) próbára teszi a farpofáinkat és a türelmünket is. Igazság szerint többet vártam az alkotástól, valami storyt vagy meghökkentő dolgot, de semmi ilyesmi nem következett be, csupán egy fiú életét követhetjük nyomon 6 éves korától 18 éves koráig. A családi élete nem éppen mondható idillinek. Az anya figurája elgondolkodtató, az elején az az érzésünk, hogy egy tipikus fiatalon teherbe esett anyáról van szó, aki csak a gyerekeinek él, és próbálja megteremteni nekik a mindennapi betevőt és semmi több nincs benne, de aztán fejlődésen megy keresztül, s egészen a pszichológia diploma megszerzéséig menetel, sőt, tanár lesz az egyetemen. Mindemellett elfogyaszt két férjet, akik eleinte jó választásnak tűnnek, de végül mindkettő inni kezd és zsarnokoskodni. Miért van az, hogy ez mellett a nő mellett lezüllenek a pasik? Talán mert túlságosan a karrierjére összpontosít, és az önérzetes pasik nem bírják elviselni az asszony sikerét és önállóságát? Ez is lehet, az ősi védő és családfenntartó ösztön elnyomása kiválthat ilyen fajta viselkedést is. És itt az apa figurája, aki eleinte szélhámosnak tűnik, alkalmi munkákból tartja el magát, hosszabb- rövidebb időre eltűnik, de összességébe véve törődik a gyerekeivel, és ő is nagy pozitív fejlődésen megy keresztül, ami a családot illeti, ugyanis újra nősül, és gyereke születik, tisztes családapa válik belőle. A házasságuk talán azért nem működött, mert túl fiatalon kerültek össze, és a végén bevallja, hogy ő mindigis ilyen apa szeretett volna lenni, de a felesége túl türelmetlen volt vele. Ez vitatható kijelentés, mert mindig könnyebb a másikra kenni kudarcainkat, mintsem felelősséget vállalni esetleges hibáinkért. A család gyakran költözik, új környezet, új emberek, de a film nincs kiélezve ezekre a szituációkra, mindenhol megtalálják a gyerekek a helyüket, jól alkalmazkodnak. Mason csak a maga módján lázad, ha ugyan lázadásnak lehet nevezni, mert néha már én nyúlnék át a képernyőn és ráznám meg, hogy hé apafej, tiltakozz már, szólalj fel, csinálj valami balhét, de nem, mert ő egy igazi alkalmazkodó srác, aki szófogadó, de ugyanakkor sajátosan szemléli a körülötte zajló eseményeket és a világot. Egyszer amikor késő éjjel ér haza, az éppen aktuális nevelőapa leorrolja, amiért nem ért haza időben, s ekkor először mondja ki a véleményét, amit már rég hallani akartunk. Sajátos látásmódját a fényképezésben éli ki, de nem tudja, hogy ez kitöltheti-e az életét, vagy csak egy újabb állomás. Tipikus kamaszkori dilemma, mi végre vagyok a Földön, avagy mi leszek, ha nagy leszek. A kamaszkorral megjelenik az első szerelem is, de mint ez mindannyiunkkal megesett, csalódás lesz a vége. Sokszor van úgy, hogy azt hisszük vagy abban bízunk, hogy az illető hozzánk való, de aztán rá kell jönnünk, hogy csupán beleképzeltük a számunka pozitív tulajdonságokat, s messze nincs meg benne az, amit mi kerestünk. Még egy ideig ő sem fogja fel, hogy hogy is van ez, nem csoda, hisz felnőtt fejjel is bonyolultak ezek a dolgok, de aztán a főiskolára kerülve túl teszi magát rajta. A srác világnézete nem átlagos, van benne valami józan érettség, arra próbál rávezetni, hogy nem a saját életünket éljük, hanem a szociális hálók által kívánt életet, hogy soha nem élhetünk már nyugodtan, mert az eszünk egy része  a világhálón van, s abban gondolkodunk, hogy mi lenne vagy lesz a reakció egy- egy posztra, élethelyzetre, hangulatra, vagy lesz-e egyáltalán bármilyen reakció, mintha kettős életet élnénk egy virtuálisat és egy átlagosat, hagyományosat. Ez akkor kerül szóba, amikor az említett barátnővel elutaznak, és a csaj állandóan a facen lóg.  Az érettségi után főiskolára megy, mint az várható volt, lerobbant koleszos szoba, új arcok, s rögtön megismerkedik egy szimpatikus lánnyal, s a beszélgetésükből sejteni lehet, hogy ez több lesz egy beszélgetésnél, s ezzel vége a filmnek. Összességében véve nem rossz, egyszer meg lehet nézni, de csak ha nem vagyunk fáradtak, mert megeshet, hogy belealszunk. 

Ízek, imák, szerelmek

( "Eat Pray Love" )

... A kutatás törvénye nagyjából azt jelenti: ha elég bátor vagy ahhoz, hogy hátrahagyj mindent, ami biztonságot nyújtott, és lehet az bármi az otthonod, vagy kedvenc éttermed, és elindulsz, hogy megtaláld önmagad. Legyen az egy belső utazás vagy egy igazi út, tekints mindenre, ami az út során veled történik úgy, mint a kirakós egy darabjára, és fogadj úgy mindenkit, mintha a tanárod volna. Ha készen állsz arra, hogy egyszer és mindenkorra elfogadj néhány kellemetlennek tűnő igazságot magaddal kapcsolatban, akkor biztosan megleled, amit keresel. 

Kedves filmnéző olvasó, maradok a romantikus vonalon, mert ebben a műfajban mindig lakozik valami kis keserű kedvesség. E film főszereplője Liz, aki egy bájos teremtés, okos és szép, az élete látszólag boldog, útikönyveket ír különböző országokról (ez a munka nekem is tetszene :-)), így kerül Bali csodálatos szigetére, ahol találkozik egy bölcs tanítóval Ketuttal, aki megjósolja neki, hogy lesz egy rövid és egy hosszú házassága, valamint azt, hogy fél éven belül az összes vagyonát elveszíti, de végül sikerül megtalálnia lelki békéjét. Ezzel Liz hazautazik. Egy napon azon kapja magát, hogy egy nyugtalan, fojtogató érzés keríti hatalmába, és rá kell jönnie, hogy nem elégedett jelenlegi életével, s azon filozofál, hogy jobb-e együtt maradni valakivel a biztonság kedvéért, vagy tovább kell keresni. Mind azt akarjuk, hogy semmi se változzon. (...) Inkább élünk boldogtalanul, mert félünk a változástól, attól, hogy leromboljunk valamit. Rájött, hogy a jelenlegi kapcsolatában nem találja önmagát, mintha élne egy életet, de kívülállóként szemlélné, ezért úgy dönt, hogy elválik férjétől. Persze feltehetjük a kérdést, hogy nem adta-e fel túl könnyen, hogy küzdhetett volna érte, de van az a pont, amikor már fölösleges. Mindezért lelkiismeret furdalás gyötri, s magát hibáztatja, hogy már nem képes a kapcsolatban boldog lenni. Egy alkalommal megismerkedik a jóképű és fiatal Daviddal, akivel gyorsan megtalálja a közös hangot, és össze is költöznek. David behatóbban foglalkozik a hindu vallással, s Lizzel is megismerteti ezt a fajta életfilozófiát, amit aztán Liz is gyakorolni kezd, s szépen lassan azt veszi észre, hogy a kedveséhez próbál igazodni, s megint nem önmaga. Gyakoriak a veszekedések köztük, mivel Liz mindent megtesz, hogy minden tökéletes legyen, túl sok időt töltenek együtt, s a szeretetével jóformán megfojtja a fiút. Mivel magából semmit sem ad, csak alkalmazkodik, ezért egy idő után érthető, hogy a pasi nem tud miért rajongani, mivel Lizben saját magát látja vissza és valljuk be, hogy a másikat nem azért szeretjük, mert pont olyan mint mi, hanem mert van benne valami izgalmas, valami más, ami belőlünk hiányzik. Minden azzal kezdődik, hogy elkezdesz vágyni valamire, olyan dolgokról kezdesz fantáziálni, amikről korábban még csak nem is álmodtál, és mielőtt feleszmélhetnél, villámcsapásszerűen önt el a szeretet és az izgalom. Azon kapod magadat, hogy úgy viselkedsz, mint egy megszállott drogfüggő, ha nem kapod meg az adagod, rosszul vagy, megőrülsz, és a díler, aki korábban folyamatosan termelte benned a vágyat, most mégis megvonja tőled a vágyott szert, amit korábban ingyen és bérmentve adott. Azon kapod magad, hogy lefogytál, reszketsz egy sarokban és a lelked is eladnád, ha még egyszer kapnál belőle. Időközben vágyad tárgya próbál megszabadulni tőled, és úgy néz rád, mintha még sohasem látott volna. Az a vicces, hogy nem hibáztathatod, hiszen nézz csak magadra, igazi csődtömeg vagy, igazság szerint te sem ismersz magadra. Végül eléred a vak szenvedély utolsó fázisát, teljesen és visszavonhatatlanul lejáratod magadat. Liz ezek után úgy dönt, hogy Olaszországba utazik, majd tovább Indiába, s onnan Balira. Olaszországban a dolce vita életérzés lengi körül, a vidám hangulat, finom ételek megteszik a hatásukat, barátokat szerez, megtanul olaszul, de tovább kell mennie, mivel ez a kis sziget az életében nem tarthat örökké, egyszer elsüllyed, ezért tovább utazik Indiába, hogy felkeresse a vallási gurut, aki útmutatást ad neki majd további életéhez. Folyamatosan keresi Istent, meditálni próbál, de lelki világa annyira kusza, hogy képtelen koncentrálni, és eldobni fájdalmát és önvádját, amely végig kísérti. A megbocsájtás saját magunknak a legnehezebb lépés mindannyiunk életében, Liz is nehezen birkózik meg a feladattal, de végül rájön, hogy bárhol kereshetjük Istent, Isten bennünk van, mindig is ott volt, s ez erőt ad neki ahhoz, hogy továbblépjen. Ezen a helyen találkozik egy amerikaival, aki szintén nehéz terhet cipel, és szintén Indiában, ebben a spirituális országban keresi a lelki egyensúlyát, elvonulva a világ szeme elől. Kezdetben tehernek érzi a férfi társaságát, de megismerve igazi énjét, barátokká válnak. Végül Liz úgy érzi, hogy hittel és megbocsájtással útnak indulhat Balira, hogy ott Ketut mestertől megtanuljon mindent, amit ő tud. Egy mesebeli kis viskót bérel a természet lágy ölén, a béke mindenhonnan árad. Nem is lenne romantikus film, ha nem pont ezen a helyen találna rá a nagy Ő. És láss csodát, itt üti el őt majdnem Felipe a bohém és érzékeny lelkű brazil, akivel szépen lassan közel kerülnek egymáshoz, olyannyira, hogy fellobban köztük a tűz. Mindketten csalódtak már a szerelemben, ezért kezdetben óvatosak, s nehezen nyílnak meg egymásnak, végül Felipe el akarja hívni Lizt egy szigetre, hogy töltsenek el ott pár napot kettesben, de Liz ekkor megijed, és attól tart, hogy megint nem tud önmaga maradni, s így elveszítheti a férfit, ezért nem megy vele, hanem úgy dönt, hogy hazautazik. Búcsúzóul elmegy Ketuthoz, aki azt a tanácsot adja neki, hogy azzal, hogy néha a szerelem miatt elveszítjük egyensúlyunkat, az még nem azt jelenti, hogy az élet egyensúlyát is elveszítjük. Ekkor Liz rájön, hogy mindennél jobban szereti a férfit, és vele akarja megtalálni az életben az egyensúlyt, szimbolikusan együtt kelni át az életen.

Alpoktól az Adriáig

(Egy szelet az életemből)

Ez a történet egy csodálatos utazásról szól, amely időn és téren át röpített, s felejthetetlen érzelmi nyomokat hagyott bennem. Minden olyan tökéletesen történt, hogy az már szinte mesébe illő. Kezdem azt hinni, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem. Már esküvő előtt mindent megterveztünk, lefoglaltunk, nem volt más hátra, mint a bazinagy lagzi után elindulni az izgalom ösvényén. Az éjjeli pakolást, majd az azt követő hajnali kelést, és az utána következő egész napos túrát, senkinek sem ajánlom. De mégis megvolt a maga bája, és sejtettem, hogy úgysem készülünk el időben- tapasztalat. Tehát hajnali négykor indultunk volna, de nem jött össze, ezért hajnali öt lett belőle. Az út nem volt túl izgalmas, szinte végig autópályán mentünk, itt- ott egy kis pihenővel. Az első úticél a Medve- szurdok (Bärenschützklamm), Ausztria legnagyobb szurdokvölgye, bűn lett volna kihagyni.  

Medve- szurdok ( Bärenschützklamm)

Fél kilenc körül értünk oda, könnyű megtalálni, alaposan ki van táblázva a falu, amely Mixnitz névre hallgat. Parkoló van itt bőven, sőt, makulátlan angol wc várja a túrázókat a semmi közepén, úgy, hogy még egy kisebb patak is csobog a fülünkbe, miközben pisilünk. A parkolótól még egy jó kis darabon, kb. háromnegyed órányi sétával érünk fel a bejáratig, ahol jegyet kell váltani, mert Ausztriában divat a természeti kincsekért fizetni (Szlovéniában ilyet ritkán tapasztaltunk), viszont a parkolás ingyenes, még szerencse, mert 8 órás állásért, otthagynánk a gatyánkat is. A belépő felnőtteknek 3,50, amelyet egy kedves idős hölgy árul. A belépő megváltása után kezdődik az igazán nagy kaland, szájtátós- bámészkodós, én csak így hívom. Rövid séta után elérjük a meredek lépcsősorozatot, amelyet mindenfelől sziklák öveznek, és hatalmas vízzuhatagok teszik izgalmassá. Így haladunk mindig feljebb és feljebb, karnyújtásnyira a vízesésektől. Néhol olyan szűk, hogy el kell rakni a gépet, és inkább az útra kell koncentrálni. Ahol a legnagyobb a zuhatag, ott még vízpermetet is kapunk a nyakunkba, de a meleg napon kellemesen felfrissít. Van olyan rész, amikor már nem érdemes lenézni, főleg tériszonyosoknak, mert annyira meredek, hogy az ember beleszédül, és a kezdeti szakaszon haladó túrázók csupán aprócska pontok. Bámészkodni sincs sok idő, igaz vannak kitérők, ahol meg lehet pihenni, mert már nyakunkba liheg a konvoj. Ritka szerintem az olyan nap, hogy nincs senki, mert most sem volt tömegnyomor, de azért egyedül sem voltunk. Amikor már úgy gondoljuk, hogy már biztos mindjárt felérünk, na akkor vagyunk a felénél. Ott egy barlangba ütközünk, pihenőpaddal, pompás hely egy kis tízóraira. Tele energiával és kíváncsisággal vetjük bele magunkat a túra hátralévő szakaszába. Lassan elhagyjuk a szurdokot és a 169 fahíd  2900 lépcsőjét végigjárva feljutunk az erdőbe, ahonnan kb. fél óra alatt elérjük a menedékházat. Nincs is annál felemelőbb érzés, mint a kimerítő túra után megpihenni a legközelebbi padon, és gyönyörködni a tájban. Ha már alaposan kigyönyörködtük magunkat, nincs sok idő a gondolkodásra, gyorsan el kell dönteni, hogy megyünk-e tovább a környék legmagasabb csúcsára a Hochlatschra (1720 m). 

alpesi kőszáli kecske

Ha akkor nem borult volna felhőbe a kettős kereszt a hegy tetején, valószínűleg nem indulunk útnak, de mivel ott fönt valaki úgy akarta, hogy ne lássuk milyen messze van még, így elindultunk. Igaz, már kb. fél óra múlva rövid időre megbántuk, mert a fáradság már kezdett eluralkodni rajtunk, de nem adtuk fel, erőt vettünk magunkon és folytattuk. Meredek, sziklás út vezetett felfelé, nem túl kellemes, vigyázni kellett a bokára. Egy óvatlan pillanatban alpesi kőszáli kecskék (Capra ibex) állják utunkat, persze az ember megijed, mi még így szabadon nem láttunk kószálni, pedig nem ritka a hegyekben. A kidőlt, korhadt fáról békésen falatoztak. Le is kaptuk őket gyorsan, ameddig el nem szaladnak, de eszük ágában sem volt elszaladni, inkább makacsul védték a területüket. Amikor már túl közelre merészkedtünk, a kis család hím tagja idegesen kapart a patájával, és bőszen köszörülni kezdte a szarvát. Ilyenkor jobb lelépni, még mielőtt nekünk szalad és felnyársal ez a békés állat. Nem messze innen, egy kilátóhelyet pillantottunk meg, szemet gyönyörködtető látványt nyújtott a táj. Körös- körül a buja természet, s a hegylánc ormai magasodtak fölöttünk. Erőre kaptunk ennek láttán, s még nagyobb tempóban haladtunk felfelé, de kicsit óvatosabban, alaposabban körülnézve, mert már tartottunk a következő állatfajtól, s jobb résen lenni. Úgy egy órányi járás után, kezdtünk lankadni, csak nem akart alább hagyni a meredekség, s a lábaink már igencsak fáradtak. Szégyen ide, szégyen oda, elővettük a GPS-t, és megállapítottuk, hogy még fél óra a csúcsig. Egy- két kanyar után már a kettős kereszt is felbukkant a felhők mögül. Óriási sziklák következtek, de jól járhatóak, aránylag biztonságos, csupán közvetlen a csúcs előtt van egy szakadékos rész, ahol jó vigyázni, mert könnyen a mélység martalékai lehetünk. Itt már nem állíthatja meg semmi a szenvedélyes sziklamászót, csupán a cél lebeg a szemünk előtt. 

Hochlantsch

Fölugrottam, megsimogattam a keresztet, körülnéztem, és élveztem a helyzetem. Nem volt teljesen felhőtlen az idő, ezért itt- ott elbújt a völgy, de csalafintán mindig másik arcát villantotta meg a természet. Megtaláltuk a turistanaplót, bejegyeztük, hogy ott jártunk, egy- két fotó, és már indulni kellett, mert félő volt, hogy ránk sötétedik. Meg is történt, de szerencsére már az utolsó szakaszon, tehát, elégedetten, éhesen és fáradtan ültünk be az autóba, mondanom sem kell, hogy rövid zuhany után seperc alatt elaludtunk. Másnap reggel kábán ébredtünk, és még nem is sejtettük, hogy micsoda út vár ránk.

Wörthersee

 Az első megálló a Wörthersee volt, itt egy ínycsiklandó ebédet fogyasztottunk el szikrázó napsütésben, sajnos nem tudtunk itt annyi időt eltölteni, mint terveztük, mert késésben voltunk már, így egy rövid tanakodás után elindultunk Olaszországba a Lago di Predilhez, hogy majd onnan a hágón keresztül elérjük Szlovéniát. Jó választás volt, egy percig sem bántam. 

Az időjárás még eleinte nem kedvezett, hideg szél süvített, borongós, esőre álló idő fogadott. Az első ámulat után, elindultunk felfedezni a környéket, rövid sétát tettünk a tó körül. Ahogy mindig hosszabb időre kisütött a nap, elénk tárult a tó türkiz színe, amelyben tükröződött a körülötte lévő hegylánc. Természetesen be kellett mennem, kihagyhatatlan, de gyanítom, hogy nem sokkal volt nulla fölött a hőmérséklete. Ezt abból gondolom, hogy konkrétan lilára fagyott a lábam, és csontig hatolt a hideg. Majd ha véreset fogsz pisilni, hangzott az intő mondat, de ezzel egy cseppet sem törődtem. 

Lago di Predil

Romantikázásra kiváló a hely, kacsák meg miegymás, de jóból is megárt a sok, folytattuk utunkat a hegyen túl- Szlovéniába. Már sokat olvastam erről az országról, de ami itt fogadott, azt nehéz szavakba önteni. A szerpentines utakon olykor felkavarodik az ember gyomra, de nem ér rá ezzel foglalkozni, mert az óriási hegyek figyelmet követelnek. Még sohasem láttam ilyen közelről ekkora hegyeket, főleg ilyen sokat egymás mellett. Nem bírtam betelni a látvánnyal, tátott szájjal, szótlanul bámultam és örültem, hogy ennek a részese lehetek, és örültem annak, hogy ezt egy olyan emberrel élhetem át, akit nekem rendelt az Isten. Hasonlóan oda van a természetért mint én, ugyanazt keressük benne, és ő az, aki lehetővé tette, hogy ezt megéljük. Tiszta szívemből boldog voltam. 

Bovec

Amikor Bovecbe értünk, már lassan alkonyodott, de még így is, a szállás elfoglalása után, sikerült egy sétát tenni a városban, és felfedezni a terepet. Csütörtökön reggel egész napos programunk volt. Délelőtt vadvízi evezésre (rafting), délután kanyontúrára (canyoning) voltunk hivatalosak. Inkább nem is gondoltam bele, mi vár rám, hagytam magam sodorni az árral (és néha szó szerint ez történt :-D). A találkozópont a szomszéd faluban Log pod Mangartomban volt. Itt összejött egy kisebb csapat, akik hasonlóan elvetemültek voltak, mint mi. Rövid eligazítás után megkaptuk a neoprén felszerelést, és két hajóval felfegyverkezve elindultunk a beszállóponthoz, amely olyan húsz percnyi időt vett igénybe autóval. Itt lehordtuk a hajókat, evezőket a partra, megmártóztunk a jéghideg vízben- kötelező volt, megkaptuk kijelölt helyünket a csónakban, és elindultunk a vad vízen. Eleinte nehézkesen ment a csapatmunka, de egy- két csapás után már tökéletes volt az összhang. 

Rafting a Soca folyón

Az időjárás is kedvezett, sütött a nap és meleg volt, a világőstürkiz víz csak úgy csillogott. A kapitány mindig osztogatta az instrukciókat, biztonságban voltunk, jól ismerte a folyómedret. Félelemérzetem nem volt, élveztem, hogy suhanunk a vízen.  Hol lassabb, hol pedig gyorsabb tempóban szeltük a vizet. Három fakultatív programban is részt lehetett venni. Az első egy olyan 6-7 méteres ugrás volt egy hídról. Ez nagy élmény volt számomra, mert legyőztem a félelmem, és sikerült kiúsznom a sodrásból is. A következő egy vízesés megtekintése és megmászása volt, nem volt olyan nagy durranás így utólag, mert a kanyoning sokkal veszélyesebb és emberpróbálóbb volt. A harmadik élmény egy csónakcsúszda volt, egyenesen a folyóba, fejjel, lábbal, ki hogyan. Ezt inkább stresszoldásnak szánták, mint kihívásnak. A Soca folyón haladva elénk tárult egy kétezer feletti hegy porcukros csúcsa a Kanin. Míg lent esett, addig fent havazott. Ez nem ritka látvány itt augusztusban a helyieknek, de nekünk igen. Nyolc kilométer után szálltunk ki a hajóból. 

canyoning

 Egy rövid pihi után indultunk a másik helyszínre a kanyoningra. A canyoning vagy canyonmászás leereszkedés a folyó érintetlen betorkollásaiba illetve szurdokaiba és medreibe. Sziklamászás vízben, röviden. Első hallásra hátborzongató, de még másodikra is :-D. Nem úgy van az, mint sokan gondolnák, hogy kiraknak a vízeséseknél és uccu neki a mókának. Először meg kell küzdeni érte. Kb. fél- háromnegyed órás jó tempójú mászás következik felfelé a hegynek, hogy elérjük a folyó magasabb szakaszát, ahonnan aztán lefelé ereszkedünk. Már odafelé kipurcantam, főleg így evezés után. Aztán már csak azon kaptam magam, hogy fejjel lefelé csúszok a vízesésen. Mindig megkaptuk a vezetőnktől a kellő információt, amit haladéktalanul ajánlatos betartani, mert végzetes is lehet, főleg ha nem oda ugrunk, ahová mondja. A folyó medre ugyanis tele van óriási méretű csúszós sziklákkal. Hol ugrottunk, hol csúszdáztunk fejjel fel és lefelé, hol pedig kötelekkel másztunk, illetve ereszkedtünk. Mindenképpen életre szóló élmény. Azt nem mondom, hogy még egyszer mennék, de ha igen, biztos bátrabban teljesíteném. Ez a természet legbelsőbb bugyra, a legközelibb természetélményem. Itt fokozottan azt érzi az ember, hogy csupán vendég, és ki van szolgáltatva neki. A számtalan ugrás, csúszás után számítani kell egy kis fejfájásra és az orr- fül üregek is tökéletes kitisztulnak. Néha azt éreztem, hogy valahol már az agyam is folyik ki a fülemen. 

canyoning

Élménypark hardcore változata. Gyerekeknek nem ajánlom és felnőtteknek is csak az erősebb idegzetűeknek, akik jó kondícióval rendelkeznek, és nem félnek a magasságtól. Van egy rész, kb. háromnegyedénél, ahol ki lehet szállni, de mi nem tettük, a játékot sosem szabad félbe hagyni. Folytattuk tehát, és nem bántuk meg, mert ami utána következett, az minden képzeletemet felülmúlta. Kb. 6 méteres csúszás következett a mélybe, de onnan rögtön ki kellett úszni jobbra, mert besodorhatott az vízár egy barlangba, ahonnan nehéz kijönni, főleg nekem a 48 kilómmal. Erősen koncentráltam a csúszásnál, hogy amikor vizet érek egyből elkezdjek kiúszni, féltem, remegett a lábam, és azt kívántam bárcsak túl lennék már rajta, de minden olyan gyorsan történt, hogy azon kaptam magam, már ballagunk a kocsihoz. Nagyon szép volt a környezet, nagyon legyőztem önmagam és nagyon nem bántam meg, hogy bevállaltam. Fáradtan, de főleg éhesen érkeztünk haza, és a legjobb kilátással rendelkező éttermet választottuk, egyenesen a Mangart alatt. Ez volt a nap megkoronázása, gondoltuk mi, de jóllakva sok mindenre képes az ember.

Boka vízesés

 Kitaláltuk, hogy még egy túrát teszünk Európa legmagasabb vízeséséhez a 144 métereres Boka ( Slap Boka) vízeséshez. Csupán 3 km-re található Bovectól, ahol laktunk. A turistaút 3 megközelítést is kínál, elindultunk az egyiken, ami a legkevésbé tűnt fáradságosnak. Maga a folyó medrében haladtunk, ha már úgyis benne voltunk a dologban, de persze most nem volt neoprén ruhánk, ezért a szélén mentünk. Hallottuk a víz robaját, mindig közelebb és közelebb merészkedtünk. Hatalmas fehér sziklákon másztunk, nagyobbak voltak, mint mi magunk állva. A legjobb az volt, hogy rajtunk kívül senki sem választotta ezt a megközelítést, lehet, nem véletlen. Egy idő után az idei hatalmas vízhozam miatt, nem lehetett tovább menni, teljesen elzárta a víz az utat, meg kellett hát elégednünk a látottakkal. Nem mintha az csalódásra adott volna okot, csak bíztunk benne, hogy egészen a víz becsapódásáig el tudunk menni, de sebaj, így is gyönyörű volt, onnan nézhettük a tüzes napkorong lenyugvását és a hegyeket. Visszatértünkkor még megittunk egy kávét, és megkóstoltuk a helyi tiramisut, ajánlom mindenkinek, tényleg fenséges. Hullafáradtan estünk az ágyba, azzal a tudattal, hogy másnak Szlovénia két leghíresebb tavát látogatjuk meg. Reggel kissé összetörten ébredtünk, gyors reggeli és már úton is voltunk a Vintgar- szurdok felé. 

Vintgar- szurdok

 Ez egy igazán szép természeti képződmény, könnyű terep, rengeteg turistával, nekem ezért nem annyira tetszett. Lépni nem lehetett, tömegnyomor a köbön. Ilyen helyre az ember kikapcsolódni jár, nem idegeskedni. A strandpapucsos angoloktól kezdve az arab csadoros nőkig minden volt. Nem ajánlom. Inkább tudom ajánlani Bohinjt.

Bohinj

 Az út hosszú volt, lassan telt, de érkezésünk után jöhetett egy parádés ebéd. Teli gyomorral mindjárt jobb kedve van az embernek. Sétáltunk a tó partján, piszkáltuk a vadkacsákat, zavartuk a halakat, és persze ebbe is belemásztam :-D. Ez sem volt meleg, kibírható. A videózás közben kifogyott az aksi, sajna, de azért jópár fotót lőttünk. Van itt egy kis templom, eredeti freskókkal, érdemes megnézni, nem gyakran látni ilyet. Nem sokat időztünk, mert csónakázni szerettünk volna a Bled tavon, amely kicsit híresebb. Mire végre parkolóhelyet találtunk beborult az ég is. Elsétáltunk a tó másik végére, lassan nézelődve, élvezve a semmittevést. Nem siettünk sehová, ezért leültünk egy stégre, és belelógattuk lábunkat a vízbe. Vadkacsák itt is voltak. A víz kellemesen langyos volt és mérhetetlenül tiszta. Smaragdzöld színe nyugalmat árasztott. 

Bled

Itt ücsörögtünk egy darabig, aztán továbbsétáltunk az első vendéglátóig, itt megkóstoltuk az eredeti krémest (kremna rezina), valami legenda is fűződik a feltalálásához, de nekem csak annyi rémlik, hogy itt készítették el először. Igazán krémes, finom volt és óriási, nem bírtam megenni, és aki engem ismer, az tudja, hogy igen édesszájú vagyok. A nasi után felkerestük a csónakkölcsönzőt, és kibéreltünk egy facsónakot. 1 óra 10e. Áteveztünk a szigetre, ahol egy templom állt, és fűződött hozzá egy legenda, mégpedig az, hogy aki ennek a templomnak a haragját megkongatja, annak teljesül a kívánsága, de szigorúan csak pénzért, ezért mi titkon abban bízunk, hogy így is teljesülni fog. Rövid séta után betértünk egy ajándékboltba, sok szép minden van ott, és ízlésesen van berendezve, egy kis ékszerdoboza a szigetnek, ajánlom felkeresni. A visszaút már gyorsabban ment, egyre csak gyűltek a felhők a fejünk fölött. Hazafelé már elkezdett esni, de ez minket cseppet sem zavart, hiszen a nap folyamán remekül tartotta magát az időjárás. Este összepakoltunk, és másnap indultunk a tengerhez. Elhagyva Bovecot az az érzésem támadt, hogy nem utoljára voltam itt, sok felfedezetlen hely maradt még számunkra. Alpok a maga büszkeségével és monumentalitásával teljesen rabul ejtett. Nem ébredtünk verőfényes napsütésre, de ennek ellenére fel szerettem volna menni a Mangartra.

Mangart

 El is indultunk a szerpentineken, autóval egy jó darabig fel lehet menni, majd gyalog egy meredek sziklaúton állítólag via ferrata nélkül is fel lehet jutni, bár ez egyéntől és tapasztalattól függ. Mivel az eső annyira elkezdett zuhogni, hogy életveszélyessé vált az út, ezért úgy döntöttünk a legésszerűbb az lesz, ha visszafordulunk, így kb. 2000 méteren fájó szívvel, de visszafordultunk. A felhők már teljesen beborították a tájat, alig 1 méter volt a látótávolság, mindenütt szakadék, korlát sehol és egysávos út vezetett. Amikor leértünk, hálát adtam az Úrnak, hogy egyben vagyunk. A legszörnyűbb mégsem ez volt, hanem a dugó az autópályán, amit szombat délelőtt kifogtunk. Lépésben haladtunk csak, az eső zuhogott, titkon abban bíztunk, hogy a tengerparton napsütés fogad majd minket. De nem így volt, viszont a szállást gyorsan megtaláltuk, kipakoltunk és aludtunk egyet. Mire felkeltünk már hétágra sütött a nap, előkaptuk a fürdőrucit, és irány a part. Olyan öt kilométert lesétáltunk a part mentén, amíg elértük Pirant a festői szépségű óvárost. 

Piran

Közben megvacsoráztunk kilátAással a tengerre, és csobbantunk egyet a naplementében. Hát kívánhat ennél többet az ember? Szerintem nem. A város főtere forrott, a hangulat pazar, az emberek jókedvűek, a kávé olcsó és finom. Koktélok tömkelege várja fogyasztóit. Itt csak lazulni kell, nagyokat szippantani a tengeri levegőbe, és élvezni az életet. A gondtalanság percei ezek. Én nagyon tudom élvezni. Aztán körbejárni a félszigetet, és felsétálni a templomdombra, ahonnan még pazarabb a kilátás. Ellátni egészen Triesztig. A tenger kristálytiszta, nem véletlenül kék zászlós. Ilyen mértékű tisztaságot mint város, mint tenger tekintetében még nem tapasztaltam, igaz még nincs nagy összehasonlítási alapom. Hangulatos lámpaoszlopok és éttermek várnak, nem kevésbé fenséges és aránylag olcsó ételek és kiváló borok. Még másnap is élvezhettük a hangulatot, kicsit többet szenteltünk a fürdésnek- napozásnak. A víz kellemesen meleg volt, és elég mély ahhoz, hogy úszni és ugrálni lehessen. Tökéletes hely a kikapcsolódásra. Másnap még megcsodáltuk a tengert, és elégedetten indultunk haza. Egész végig az járt a fejemben, amikor éppen nem aludtam, mert nem volt kedvem vezetni, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ez az út nem fog véget érni azzal, hogy haza megyünk, mert ő mindig mellettem lesz, és újra és újra újabb kalandokat élünk majd át, akár a mindennapokban is, nemcsak a kirándulások alkalmával, és olyan jó, hogy nem kell elválnunk, mint egy randi után, hanem egymás mellé fekszünk le nap mint nap, egymás kezét fogva, és reggel puszival ébredve. Azt hiszem igazán szerencsés vagyok, hogy ez megadatott nekünk, hogy mi vagyunk egymásnak, és nem érdekel semmi rossz, ami a múltban történt, mert mindez már nem számít, hisz az idő bebizonyította, hogy nekünk együtt a legjobb :-)

Aki idáig elolvasta, az megérdemli a videót :-D