Vasárnap, 2013.augusztus 18- án a nagy Rysy csúcshódítás után, mikor fölkeltem, s először érintette lábam a talajt, éles fájdalom hasított belé, minden lépés kínszenvedés volt, a vádlik kemények voltak akár a kő, az inak feszültek. Nem volt mit tenni, ki kellett nyújtani, hogy aztán nekivághassunk az aznapi túrának. A túracipő sem volt a barátom, nehézkesen nyomtam bele a hólyagokkal teli lábfejem, de hamar hozzászokott a fájdalomhoz, összepakoltunk és elindultunk meghódítani a Kriváňt. Túránkat a Tri studničky nevű helyről kezdtük. Tudtuk, hogy nem lesz egy könnyű túra leküzdeni az 1354 méter szintkülönbséget mindössze 6 kilométeren, de hittünk magunkban. Ne félj, csak higgy! (Márk 5,36), ez járt a fejemben, és bevallom, többször is imádkoztam az úton. A táj az alsóbb szinteken nem túl látványos, sőt, kimondottan lehangoló, mivel a valamikori gyönyörű fenyves helyett kiszáradt csonkok látványa fogad. Bozót az van bőven, de árnyék csak elvétve, és az időjárás akár kedvezőnek is mondható, mivel a hőmérő 28 fokot mutat, de árnyék híján a nap az összes energiát kiveszi belőlünk. A víz is rohamosan fogyóban volt, fejenként 1,5 liter vizet számoltunk, de ilyen hőségben a 3 liter per fő sem túlzás. Sokat pihenünk, az út meredek, s mi fáradunk úgy fizikailag, mint szellemileg. Feljebb érve a zöld turistaúton, káprázatos látvány fogad, erdők, hegyek, apró települések ahová csak a szemünk ellát, nyoma sincs a lehangoló csonkoknak. Meg- megállunk erőt meríteni. Egyszer azt olvastam valahol, hogy az agy megtréfálja az embert a hegyek közt a napsütésben. Megváltozik a perspektíva, gyengül az ítélőképesség. Odafent szokatlanul viselkedik az ember. A világ tetején, távol mindentől. Tekintete újra meg újra elsiklik a sziklás csúcsok felett s azon kapja magát, hogy hamisítatlan boldogság járja át amiatt, hogy magasan jár. Az ember alapvető vágya, hogy felemelkedjen és hódítson. Aztán azonnal a következő csúcsot keresi; a következő kihívást. Én is pont így vagyok ezzel, ezért minden erőmet összeszedve tovább folytattam az utat. Nincs nagyobb boldogság, mint mikor végre megpillantjuk a csúcsot, s elérhetőnek tűnik a meghódítása. A szűk út egyik felén szakadék a másikon a hegy s így egyensúlyozva haladunk szépen felfelé, beszélni már egyikünknek sincs ereje, csak némán libasorban haladunk felfelé. Mindenki érzi, hogy a tegnapi túra kimerítette a tartalékainkat, s minden erőnkre szükség lesz, ha fel akarunk érni.
A Kriváň alatt
A csúcstámadás előtt egy fél órás pihenőt iktatunk be, kifekszek a fűbe, nézem, ahogy vonulnak a felhők, a nap itt- ott kibukik mögülük, és már nem érzek fáradságot, erőt ad a természet. Nézelődök, föl- föl pillantok a hegygerincre, s irigykedve figyelem a hangyaméretű csúcshódítókat, s titkon abban bízom, hogy nemsokára én is ott haladok majd. A szél ereje egyre erősebb, hirtelen hűvös lesz, szükség van a meleg pulcsira, s talán egy vihar is lecsap. Az idő vészesen halad előre, el kell indulni, ha sötétedésig le akarunk érni. Útközben csalódott és kifacsart turistákkal találkozunk, akik kénytelenek voltak föladni, mert a forrás, amelyből vizet reméltek, kiapadt, s víz hiányában öngyilkosság hegyet mászni. Haladunk lassan felfelé a sziklás ösvényen, néhol már elkel a kéz is, mászni kell, négykézláb. Elérünk a kiapadt forráshoz, megpróbáljuk a lehetetlent, s nekünk sem sikerül egy csepp vizet sem nyernünk. Csalódottak vagyunk, de megyünk tovább, ekkor még senkinek sem fordult meg a fejében, hogy vége. Elérünk a Krivánský žľab kereszteződéséhez s innen még 1:15 perc a csúcs.
Krivánský žľab- útelágazás
Nekivágunk, de itt már csak négykézláb mászva lehet megközelíteni a hegygerincet, veszélyes terep, odafigyelést igényel. Ugyan ki van jelölve az út, de nem mindig átlátható, hogy merre is kell haladni. Végre felérünk a hegygerincre, lassan lemaradnak a többiek, előre török, bár érzem, hogy a határaimat feszegetem. Nem merek sem inni sem enni, mivel mindössze másfél deci vizem maradt, s a lefelé út még közel 10 km, s nem tudni van-e útközben vízvételezési lehetőség. Látom, ahogy boldogan vonulnak lefelé a csúcsról, s én is ezt akarom érezni, ezért összeszedem minden erőmet és tovább megyek. Már a gerincen haladunk, elérjük a Malý Kriváň szintjét, innen még kb. fél kilométer a csúcs. Utolérnek a többiek is, megpihenünk, s összegezzük a vízmennyiséget, mindössze 5-6 deci négyünknek. S ez volt az a pont, amikor be kellett látnunk, hogy nincs esélyünk a csúcsra. Víz és idő hiányában fel kellett adnunk a küzdelmet. A legmeredekebb részt ésszerűtlen lett volna kiszáradva abszolválni, kockáztatva a szédülést s a mélybe zuhanást. Van az a pont, amikor már nem érdemes kockáztatni, s szerintem az a legnagyobb tett, ha ezt beismerjük. Csalódott voltam, de ugyanakkor tapasztalatot is szereztem, ami jól jön majd a következő merényleteknél. Még egy utolsó pillantást vetettem a csúcson ékeskedő kettős keresztre, s nagy levegőt véve elindultunk lefelé. Még 10 km volt előttünk, ezért rövidítettünk, de nem volt jó megoldás, mállottak a szikladarabok, gördültek a kövek, s lassabban haladtunk, mint szerettük volna. Végre elértünk a kijelölt ösvényig, s lábunkat nyakunba véve elindultunk a Jamské pleso irányába, hogy ott elkanyarodva a Tri studničky felé leérjünk a hegyről. Közben szerencsénk volt, mert találtunk egy hegyi patakot, s ott mindegyikünk úgy itta a vizet, mint aki még soha nem ivott, megtöltöttük az üvegeket és tovább mentünk.
Jamské pleso
A kis hegyi tavacska a Jamské pleso idilli környezet, vadkacsák úsztak a zöld vízen, s még pózoltak is a fényképezőgépbe. Már lebukóban volt a nap, mikor megláttuk a parkolón az autót, de senki sem bánta, hogy véget ért a nap. S a megélt napok tanulsága a következő gondolatsor, amit Jürgen Moltmanntól kölcsönzök. "Körülöttünk mindent egyre gyorsabban modernizálnak, mi pedig egyik helyről a másikra sietünk és rohanunk, hogy valamilyen élményre tegyünk szert. Egyre több tapasztalatot gyűjtünk, és egyre gyorsabban fogyasztunk- érzékelhető sebességkorlátozás nélkül. De csak az tapasztal meg valóban valamit az életből, aki lassan él. Az tesz szert tapasztalatra, aki feldolgozza, amit megtapasztalt. Csak az eszik élvezettel, aki lassan eszik. Csak az fogad be egy benyomást, aki képes elidőzni mellette. Az öntudatlan halálfélelem keresztülhajszol minket az életen, s mi elmegyünk az élet mellett. De nem kötelező futni minden lehetőség után. Egyetlen valóság többet ér, mint ezer lehetőség."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése