Potozky László: Éles 

(Vigyázz mert az elmédbe karcol....)

Bár mostanában gyakrabban forgatok kakis pelust mint könyvet, éjjel azért én is olvasóvá válok, főleg ha a Jézuska hozza :-). Tehát még aránylag friss az élmény, noha már lecsengett bennem a buzgalom, hogy feltétlen megosszam benyomásaimat. Egy ismerős álatal találtam rá a könyvre, fülszövegét olvasva egyből fölkeltette az érdeklődésem, elég csak olyan varázsszavakat elejteni benne mint a facebook, kétségbeejtő világ, kilátástalanság, bezárkózás, fádalom, önpusztítás, kirekesztődés, prostitúció stb. Hazudnék ha azt mondanám nem kötött le a könyv, le se tudtam tenni, hozzámragadt, a retinámba égett. Aktuális, friss, nyomasztó, helyenként túlzó és betolakodó, De, SZ E R E T T E M! 

Lekötött és elgondolkodtatott, vajon tényleg ennyire rossz a helyzet? Mi a baj a generációnkkal? Van e baj?  Ki tette ezt velünk, és miért hagytuk\juk?! Ezeken méláztam, de közben meg ami rettentően szórakoztatott és kikapcsolt az a nyelvezete. Igen sok benne a káromkodás, de nem tolakodó, és nem ez tetszett benne, hanem, hogy odatette azt, amit oda kellett. A puzzle összeállt. A diákszleng egy aranybánya,találó és a szituációk megéléséhez, átéléséhez elengedhetetlen. A zaklatott lelkiállapotnak, az egyre fokozódó feszültségnek megadja a ritmusát, hangulatát. Mi is akik olvassuk, lendületbe jövünk, ott futunk velük, kaparjuk a csíkokat és lelassulunk ha kell, bambulunk és halljuk a kongó csendet, a fájdalom zaját. Az egyed, aki kirekeszti magát saját közegéből egy kontroverz figura, eleinte sajnáljuk, együtt érzünk vele, majd őrültnem tartjuk, végül egyre dühösebbek leszünk rá, a tehetetlensége az őrületbe kerget, ördögi köre egyre gyorsabban pörög, majd megáll ,s egyszercsak vége a sztorinak, amikor még várnál valami gonoszat, vagy tragikus végkimenetelt, akkor csak úgy lemegy a roló és fimszakadás. Dühös vagyok, h ennyi, nincs tovább, nincs több fájdalom, düh és szorongás, gyikkosság és halál, csak beletörődés és kész. Én így értelmeztem, de még gondolkodom rajta. Sok helyen olvastam a kritikában, h ez egy generációs társadalomrajz, de ezzel nem értek egyet, szerintem minden generációnak megvannak a faszagyerekei, a belevalók, az életet nagykanállal evők és a kirekesztettek, akár önszántukból vagy önhibájukon kívül, akik nem szállnak fel a "szeretetvonatra". Na igen itt van az Y generáció Pán Péter- szindrómája, fogysztói dársadalomaban nőttünk fel, s megjelent a facebook a mindennapjainkaban, de nem csak az, a késleltetett munkavállalás és egyben feleősségvállalás saját életünkért, én csak örök diák- szindrómának hívom, ez mind mind jelen van benne. A szociális hálók betörése mindennapjaikba egy undorfaktor a főhős szempontjából. Tagja a nagy családnak, de sokszor csak unalomból tölti rajta idejét. A másik faktor a birtoklási vágy, légy olyan mint én, és akkor szeretni foglak, ha megváltozol és olyan nyomi leszel mint én, akkor ketten elevickélünk valahogy ebben a nyomorult világban. Szociopata egyén, aki megfojtja, lelkileg megnyomorítja a másikat, aki aztán illedelmesen megszabadul tőle, ha már nem bírja cérnával. Az Éles mint a leírtakból kiderül nomen est omen, Éles tárgyak, amikkel lelki kínjait enyhíti, önmarcangol, a tehetetlenségét gyógyítja, éles a téma is, amit feszeget, és sok éles helyzet is van, egy darab penge jut az eszembe, amely bármerre billenhet (ez pedig egy éles helyzet), és még biztos sok minden másra is utal a cím, hirtelen ezek jutottak eszembe. Azzal mindenki tisztában van vele, hogy ez nem csak a főhősről szől, hanem a hozzá hasonló, a világunktól megcsömörlött és kiábrádult, helyét nem találó fiatalról, még ha sokban nem is tudunk vele azonosulni, mert addig nem megyünk el, hogy kínozzuk magunkat, de a képmutatásból, önsztárolásból, féktelen bulizásból, a milyennek kell lennünkből elegünk van, mi is kirekesztődünk egy időre, éppen ezért sokan mégis megtaláhatjá magukat benne, mégha csak részben is. A prostitóció mint kereseti lehetőség, kevés munka és kényelmes pénz generációnk egyik szomorú foltja. A rossz anyagi háttérrel rendelkező családok gyermekei belesodródnak a pénzkeresés e formájába. Ennek továbbfejlesztett változata a bűnözéssé fajult prostitúciós rablás, az áldozatok gondos kiválasztása és kirablása. folyt köv.

"Minden egyes élet a HELYES. Mindegyik út, a HELYES út. Minden lehetett volna bármi más... és az is csak annyit érne."

Mr. Nobody

Csupán részleteket ragadnék ki a filmből, azokat a mondanivalókat, amiket elgondolkodtatónak tartok, természetesen egyáltalán nem biztos, hogy mindenki egyetért velem, de nem is ez a célom. A film kulcsfontosságú szava a VÁLASZTÁS. Vajon választásaink hogyan befolyásolják életünket, egyáltalán befolyásolják-e? Van rossz választás, vagy csak ezzel akarjuk igazolni kudarcainkat? És vajon, ha gyerekkorunkban már látnánk az egyes választásaink következményeit, hogyan választanánk? Jól döntenénk, vagy teljesen másképp történne minden? Nos, sok kérdést vet fel a film. És itt vannak még a félelmeink, azok a tudatalatti félelmek, amiket nem tudjuk, h honnan vannak. A magzati korból, vagy talán sokkal korábbiak? A film felvetése szerint egész az ősidőkig nyúlik vissza, abba a barlanglakó múltba, amikor az életre lépten- nyomon veszély leselkedett. Belénk rögződött, életről- életre tovább öröklődött, félelelmek, amelyek a későbbi életek bármelyikében fölbukkanhatnak. Gondoljunk csak bele, h sokszor rádöbbenünk és rákérdezünk magunkban, hogy miért is félek, hiszen nincs semmilyen alapja, nincs is a jelenlegi életemben rosssz tapasztalatom ezzel, vagy azzal kapcsolatban, mégis szorongunk. Ezt véli a film egyfajta ősi félelemnek. Ez a vélekedés magában hordozza a reinkarnáció gondolatát, egyes vallásokban teljesen elfogadott folyamatot, a keresztényeknél pedig a földi életen túl lévő örök életet. Talán az örök élet elnyerése után sem múlnak el korábbi félelmeink és tovább kísértenek a mennyben. A földi szenvedéstől ugyan a halál beálltával megszabadulunk, de a félelmeinktől való szabadulást senki sem garantálja. Egy fontos etikai kérdés is felvetődik, az örök életé. A Földön töltött örök élet. Az ember már nem elesett halandó, a haláltól többé már nem kell tartania az emberiségnek, csupán egyetlen embernek Mr. Nobodynak. Ő az utolsó halandó ember a Földön. De ennek ellenére nem fél a haláltól, csak attól fél, nem élt eleget. Amikor beáll a halál pillanata, csak egy pillanatra hal meg, az idő visszafelé kezd forogni, s újra él, kvázi reinkarnálódik. Tehát a jelenlegi tudományos állás szerint sem hal meg egyikünk sem. Visszatérve a választásra, itt egy kilenc éves fiú játszik el a gondolattal, hogy a 3 lány közül melyik milyen társa lenne az életben. A szerelmi vonal itt csorog be a történetbe és a lehetséges életek a lehetséges feleségekkel váltakoznak néha követhetetlen egymásutániságban. De a három jelölt közül egyik sem tökéletes, rámutatva ezzel arra, hogy nincs ideális, jó, vagy tökéletes választás, csak maga a választás van, amellyel aztán együtt kell élni, vállalva a lehetséges gondokat, fájdalmakat, kudarcokat, amelyek az élet természetes velejárói, s akkor lesz boldog és elégedett az életünk, ha ezzel megküzdünk. Nekem beugrott a Mézga család a maga kultuszmondatával: "Ha Hufnágel Pistához mentem volna", nos drága Paula, egyáltalán nem biztos, hogy jobb, tartalmasabb, nyugodtabb életed lett volna Hufnágel Pista oldalán. Szerintem számtalan Mézgáné típusú ember él a földön, aki elégedetlen az életével, de ahelyett, h folyton azon siránkozna, ami nem következett be, inkabb próbáljon meg a jelenlegi helyzetéből kihozni a maximumot és arra gondolni, hogy ez az ő válsztása, nem másé. A fent említett felvetéseken kívül arra is gyárt elméletet, hogyan választjuk ki szüleinket, miért éppen ők a szüleink és nem mások. Miért pont abban a családba születtem és nem másikba, valamint a szülői felelőség is szerepet kap. Egy rosszul sikerült házasság, hogyan befolyásolja a gyermek életét, döntéseit. Mi lesz a gyermek sorsa, ha az anyával marad, és milyen, ha az apával? Nem tudni, de megint csak megerősíteni tudom, h akármi is a döntés, a lényegen nem változtat, mert a másik sem jobb, csupán más. Talán nem ennyire nehéz a film, csak én tettem magamnak azzá, mindenesetre sajnálom, hogy csak most láttam, és hogy eddig nem szinkronizálták le, pedig szerintem érdemes lenne.

"Vajon mit tettem, hogy ezt érdemeltem? Ahogy a legtöbb élőlény, a galamb is hamar rájön, ha megnyomja a gombot, jutalmat kap. De ha automatikusan kinyílik az ablak 20 másodpercenként, a galamb elgondolmodik: Mit tettem, amivel ezt kiérdemeltem. Ha éppen akkor csapkodott a szárnyával, ezután mindig ezt fogja tenni, ... mert meggyőződése lesz, hogy azzal befolyással lehet az eseményekre. Ezt úgy hívják: "Galamb babona"

"Van élet a halál után? A halál után? Honnan lehet ilyen biztos benne, h létezik egyáltalán?"

 

Tavaszhimnusz

Tavasz, te Hercegnő

Várlak téged,

Széttéped fogaddal

A fehér étert

Megmutatod erőd,

Már látlak is téged.

Sárga mosolyod

A lehunyó télben,

Kivillantod karmod

Mi bizalmat ébreszt.

Azt adod nekem,

Mire nyomott lelkem 

Egyre csak éhez.

Végigsöpörsz végleg a zord télen,

Tavasz, te Istennő kívánlak téged.

Koncerthangulatban- Ákos Aréna 2014

( December 13., szombat)

Mint azt tudni lehet, az Ákos koncertekre jó előre meg kell venni a belépőket, főleg ha az ember jó helyen szeretne csápolni. Mivel egész nyáron az esküvőre készültünk, csak szeptemberben jutottunk oda, hogy jegyeket szerezzünk A jegyekért egész Salgótarjánig mentünk, mivel az egész jegyeladási rendszer úgy van megoldva, hogy a külhoni magyarok nem tudnak normális áron jegyet rendelni a neten, ugyanis a jegyáruházakon keresztül csak átutalással vehető meg, amire a bank a külföldi utalásért és a kiszállításért annyi pénzt levesz, mint maga a jegy ára. Tavaly jártunk így, így idén erről a lehetőségről lemondtunk, és magunk vettük meg a jegyeket egy IBUSZ irodában. Ennek az volt a hátulütője, hogy már csak pár ülőjegy maradt, azok is a lehető legrosszabb helyen, jó messze a színpadtól, de ekkor még bizakodtunk, hogy nem lesz az rossz, a lényeg, hogy ott leszünk és hallhatjuk Ákost élőben. Pár napra rá, hogy megvettük a jegyeket, kitették a következő koncert dátumát, ahol még bárhová lehetett volna jegyet venni, ezt kissé nehezményeztük, és nemcsak mi, hanem sokan mások is. Megvárták, míg elfogynak az úgymond olcsó jegyek (ahova én már nem is engedtem volna eladni, később indoklok), aztán meghirdették az új koncertnapot. Igazságtalannak éreztük, hogy így bánnak a rajongókkal, de továbbra is bizakodtunk, hogy jó lesz az, mégis a fő napra kaptunk jegyet, és nem kell pénteken munka után Budapestre rohanni, hanem szombaton szépen kényelmesen odaérünk. Elérkezett a koncert napja, sikeresen fölértünk Pestre, az Áréna Plaza-ban parkoltunk le, közel volt a helyszínhez, ingyenes a parkolás, aránylag biztonságos is. Egy gyors mozi következett, ebéd, nézelődés a plázában, majd kimentünk a Vörösmarty térre, és belevetettük magunkat az adventi hangulatba. Sok szép kézműves portéka, tömeg és fagy, amire az előzetes előrejelzések miatt nem számítottunk, majd egy jó vacsora egy belvárosi hangulatos étteremben, az útra egy kis faszénen sült kürtőskalács, jó forró, hogy megelégítse a kezünket, és irány a Papp László Sportaréna. Ahogy kiléptünk a metróból, egyből óriási tömeg fogadott. Mi is benyomultunk közéjük, kikészítettük a jegyeket, és vártunk. Cirka fél óra alatt motozással együtt bent voltunk a bejáratnál, ott akadt egy bibi, de nem csak nekünk, többeknek nem olvasta le a szkenner a jegyet, ezért még pár percet várakoznunk kellett, hogy leellenőrizzék a jegyet, és végre beengedjenek. A toaletteknél mondanom sem kell óriási sorok, de nincs mese, ki kell várni a sorunkat. Majd végre elfoglaltuk helyeinket, barátkoztunk  a helyzettel, hogy onnan fogjuk végignézni a koncertet, és bíztunk továbbra is a legjobbakban. Pár perc múlva kiderült, hogy rossz szektorban ülünk, ezért egy szektorral előbbre kerültünk, de nem jobb helyre, mert kissé belelógott a képbe a korlát, meg még egy- két illuminált állapotban lévő táncikáló csajszi, na de ezt elnéztük nekik, végülis nem színházba jöttek, hanem koncertre. Egy jó félórás késéssel megérkezett a zenekar, a szokásos fényűző bevezető után, pár vicces megjegyzést tett Ákos, ahogy azt tőle megszokhattuk. Közvetlenséget sugározva, lazán kezelte a több ezres rajongói tömeget. A számok elég nagy százaléka Bonanza feldolgozás volt, vagyis újrahangszerelte, mert saját bevallása szerint abban a formában nem hajlandó közönség elé vinni. Nyilván nagy fejlődésen ment keresztül, és megváltozott az igény a rajongók részéről is. Én például bevallom, hogy kevés Bonanza dalt ismerek, ezért nekem nagyrészt újdonság volt, én jobban kedvelem a már Ákos néven kiadott számokat. Mondanom sem kell, hogy a koncert látványvilága most is fényűző volt, lézershow minden színben és mennyiségben, amit, teszem hozzá, az ülő közönség külső szemlélőként élvezhetett csupán, mintha ki lettünk volna hagyva a show-ból.  Az volt az érzésem, mintha egy koncertfilmet néznék, nézem, ahogy a többiek lent buliznak. A hangzás is hagyott némi kívánnivalót, ha nem ismertem a szöveget, nem tudtam kivenni, hogy miről énekel, annyira torzítottak a hangfalak, kivéve a lassú számoknál. A férjem meg is jegyezte, ő eléggé háklis a minőségre, hogy olyan, mintha egy régi mobilból hallgatná a zenét, és volt benne valami. Ha az ember nem kevés összeget kiad egy koncertre, elvárja a jó minőségű hangzást, ha már nem látja az előadót. Mondjuk őt speciel miniatűr formában végig láttuk, meg voltak óriási kivetítők, de annak meg tv-s hatása volt. Viszont elégedett voltam a repertoárral, mert mind a 4 kedvencem elhangzott, az egyik, ami az esküvői meghívónk mottója volt a Kezemet nyújtom, aztán az Érintő, ami a gyertyatáncunk zenéje volt (akkor voltam utoljára menyasszony, asszonyként tértem vissza) a harmadik nagy kedvenc a Persze hajnal van megint... és az új albumról az Amikor szerettél. Mind a négy dalhoz személyes élmények kapcsolódnak, ezért különösen kedvesek számomra, és ezzel szerintem mindenki így van. Az érint meg a legmélyebben, amivel azonosulni tudunk. Már csak ezért sem bántam meg, hogy elmentem a koncertre. A koncert másfél órás volt, sikerült egyszer visszatapsolni, lejátszott még 3 számot, így végül 2 órás élményben lehetett részünk. A tanulság számomra az, hogy legközelebb csak olyan jegyet veszek meg, ahol a sűrűjében tombolhatok, ülve nem az igazi (kivéve a színházas koncerteket), de arra még várnom kell, mert a koncerten velem volt egy kis potyautas is a pocakomban, és jelenleg ő számomra a legfontosabb :-). 

Ha maradnék ...

 If I stay

 Akik figyelemmel követik bejegyzéseimet, azok tudják, hogy micsoda várakozás töltött el, hogy végre megnézhessem ezt a filmet. El kell mondjam, hogy nagy csalódás volt számomra, mint történetileg, mind látványban. Egy ami tetszett a zene volt, mivel kedvelem a klasszikus zenét. Maga a film mondanivalója nem túl bonyolult, azt hittem jobban lesz képviselve vagy másképp a túlvilág, vagy élet a halál után. Ezeket az elképzeléseket a klinikai halálról már sok film és könyv ugyanígy ábrázolta, ezért csalódás volt számomra, hogy semmi új a nap alatt. Engem főleg a történet ezen része izgatott, mert ez a téma is anno foglalkoztatott. Tudom, hogy egy értékelésnél azért nem csak a magam szempontjait kell figyelembe venni, hanem az egészét a dolognak, ezért az a megoldása a filmnek, hogy szaggatott volt a történet, tehát mindig újabb és újabb részleteket tudunk meg a főszereplő Mia életéből, miközben ő élet- halál közt lebeg, nem volt egy rossz megoldás a film készítőitől. Ami kimondottan irritált az az érzelgősségi faktor, ha lehet ezt így nevezni. Néha kénytelen vagyok saját kifejezéseket alkotni, hogy pontosan érzékeltetni tudjam, mire is gondolok. Nagyon szép dolog ha két fiatal szereti egymást, de azért az egész filmben a nyafogásukat nézni, elég unalmas. A másik dolog, hogy a fiatalok, akik még alig ismerik egymást, tragédiakánt élik meg, ha egymástól a tanulmányok miatt el kell válniuk egy időre. Persze mind azt hisszük, hogy az első az igazi és örök, de azért mégis túlzásnak érzem, hogy egy diákszerelem miatt egy rendkívül tehetséges zenész, aki tudatosan készült erre a pályára, feladjon egy zenei ösztöndíjat Amerika legelismertebb zenei intézetében egy turnéról turnéra utazó popsztár miatt. Ha egy karakter úgy van bemutatva, hogy egy öntudatos lány, már gyermekkora óta készül valamire, akkor valahogy nekem nem illik bele ez a szerelmi évődés egy olyannal, akivel még szinte semmit nem élt meg az életben. Vagy ez lenne benne a drámaiság?  Lehet, hogy én vagyok túl szigorú, és a maga nemében egy jó film, mert magam is meglepődtem, hogy az Imdb-n majd 7-et kapott. El tudom képzelni, hogy olyan 20 éves koromig nekem is nagyon bejött volna ez a téma, de véleményem szerint a felnőtt populáció nagy része csak egy gyerekfilmnek fogja fel, és nem túl izgalmas számára. Vagy azért, mert ezeket az érzéseket már megélte (és nagyon remélem, hogy így van), vagy pedig egyszerűen túl sematikusnak találja. Ez a véleményem, de jó lenne, ha mások is kifejtenék a véleményüket, szívesen meghallgatnám egy kamasz meglátásit is. Az a része a filmnek pedig, amely a címre utal, csak a végén jut kifejezésre, amikor elveszíti a családját, s neki el kell döntenie, hogy menjen, avagy maradjon, s egy romantikus befejezés tárul elénk, a  popsztár pasija közli vele, hogy felvételt nyert abba a bizonyos világhírű iskolába, s mi más következik belőle, hogy az álmait nem adja fel még a kómában sem, ezért nem értettem a már fentebb említett párkapcsolati kínlódást, mert végül mégiscsak kiderül, hogy ez számára a legfontosabb.

Sráckor

(Boyhood)

A film végignézése után azon gondolkodtam, milyen ajánlást is lehetne írni, és nem más jutott az eszembe, mint egy vaskosabb tananyag megtanulásakor adott tanári intés, hogy szükség lesz egy kényelmes ülőalkalmatosságra és egy adag elszántságra, mert ez a majdnem 3 órás film (pontosabban 166 perc) próbára teszi a farpofáinkat és a türelmünket is. Igazság szerint többet vártam az alkotástól, valami storyt vagy meghökkentő dolgot, de semmi ilyesmi nem következett be, csupán egy fiú életét követhetjük nyomon 6 éves korától 18 éves koráig. A családi élete nem éppen mondható idillinek. Az anya figurája elgondolkodtató, az elején az az érzésünk, hogy egy tipikus fiatalon teherbe esett anyáról van szó, aki csak a gyerekeinek él, és próbálja megteremteni nekik a mindennapi betevőt és semmi több nincs benne, de aztán fejlődésen megy keresztül, s egészen a pszichológia diploma megszerzéséig menetel, sőt, tanár lesz az egyetemen. Mindemellett elfogyaszt két férjet, akik eleinte jó választásnak tűnnek, de végül mindkettő inni kezd és zsarnokoskodni. Miért van az, hogy ez mellett a nő mellett lezüllenek a pasik? Talán mert túlságosan a karrierjére összpontosít, és az önérzetes pasik nem bírják elviselni az asszony sikerét és önállóságát? Ez is lehet, az ősi védő és családfenntartó ösztön elnyomása kiválthat ilyen fajta viselkedést is. És itt az apa figurája, aki eleinte szélhámosnak tűnik, alkalmi munkákból tartja el magát, hosszabb- rövidebb időre eltűnik, de összességébe véve törődik a gyerekeivel, és ő is nagy pozitív fejlődésen megy keresztül, ami a családot illeti, ugyanis újra nősül, és gyereke születik, tisztes családapa válik belőle. A házasságuk talán azért nem működött, mert túl fiatalon kerültek össze, és a végén bevallja, hogy ő mindigis ilyen apa szeretett volna lenni, de a felesége túl türelmetlen volt vele. Ez vitatható kijelentés, mert mindig könnyebb a másikra kenni kudarcainkat, mintsem felelősséget vállalni esetleges hibáinkért. A család gyakran költözik, új környezet, új emberek, de a film nincs kiélezve ezekre a szituációkra, mindenhol megtalálják a gyerekek a helyüket, jól alkalmazkodnak. Mason csak a maga módján lázad, ha ugyan lázadásnak lehet nevezni, mert néha már én nyúlnék át a képernyőn és ráznám meg, hogy hé apafej, tiltakozz már, szólalj fel, csinálj valami balhét, de nem, mert ő egy igazi alkalmazkodó srác, aki szófogadó, de ugyanakkor sajátosan szemléli a körülötte zajló eseményeket és a világot. Egyszer amikor késő éjjel ér haza, az éppen aktuális nevelőapa leorrolja, amiért nem ért haza időben, s ekkor először mondja ki a véleményét, amit már rég hallani akartunk. Sajátos látásmódját a fényképezésben éli ki, de nem tudja, hogy ez kitöltheti-e az életét, vagy csak egy újabb állomás. Tipikus kamaszkori dilemma, mi végre vagyok a Földön, avagy mi leszek, ha nagy leszek. A kamaszkorral megjelenik az első szerelem is, de mint ez mindannyiunkkal megesett, csalódás lesz a vége. Sokszor van úgy, hogy azt hisszük vagy abban bízunk, hogy az illető hozzánk való, de aztán rá kell jönnünk, hogy csupán beleképzeltük a számunka pozitív tulajdonságokat, s messze nincs meg benne az, amit mi kerestünk. Még egy ideig ő sem fogja fel, hogy hogy is van ez, nem csoda, hisz felnőtt fejjel is bonyolultak ezek a dolgok, de aztán a főiskolára kerülve túl teszi magát rajta. A srác világnézete nem átlagos, van benne valami józan érettség, arra próbál rávezetni, hogy nem a saját életünket éljük, hanem a szociális hálók által kívánt életet, hogy soha nem élhetünk már nyugodtan, mert az eszünk egy része  a világhálón van, s abban gondolkodunk, hogy mi lenne vagy lesz a reakció egy- egy posztra, élethelyzetre, hangulatra, vagy lesz-e egyáltalán bármilyen reakció, mintha kettős életet élnénk egy virtuálisat és egy átlagosat, hagyományosat. Ez akkor kerül szóba, amikor az említett barátnővel elutaznak, és a csaj állandóan a facen lóg.  Az érettségi után főiskolára megy, mint az várható volt, lerobbant koleszos szoba, új arcok, s rögtön megismerkedik egy szimpatikus lánnyal, s a beszélgetésükből sejteni lehet, hogy ez több lesz egy beszélgetésnél, s ezzel vége a filmnek. Összességében véve nem rossz, egyszer meg lehet nézni, de csak ha nem vagyunk fáradtak, mert megeshet, hogy belealszunk. 

Ízek, imák, szerelmek

( "Eat Pray Love" )

... A kutatás törvénye nagyjából azt jelenti: ha elég bátor vagy ahhoz, hogy hátrahagyj mindent, ami biztonságot nyújtott, és lehet az bármi az otthonod, vagy kedvenc éttermed, és elindulsz, hogy megtaláld önmagad. Legyen az egy belső utazás vagy egy igazi út, tekints mindenre, ami az út során veled történik úgy, mint a kirakós egy darabjára, és fogadj úgy mindenkit, mintha a tanárod volna. Ha készen állsz arra, hogy egyszer és mindenkorra elfogadj néhány kellemetlennek tűnő igazságot magaddal kapcsolatban, akkor biztosan megleled, amit keresel. 

Kedves filmnéző olvasó, maradok a romantikus vonalon, mert ebben a műfajban mindig lakozik valami kis keserű kedvesség. E film főszereplője Liz, aki egy bájos teremtés, okos és szép, az élete látszólag boldog, útikönyveket ír különböző országokról (ez a munka nekem is tetszene :-)), így kerül Bali csodálatos szigetére, ahol találkozik egy bölcs tanítóval Ketuttal, aki megjósolja neki, hogy lesz egy rövid és egy hosszú házassága, valamint azt, hogy fél éven belül az összes vagyonát elveszíti, de végül sikerül megtalálnia lelki békéjét. Ezzel Liz hazautazik. Egy napon azon kapja magát, hogy egy nyugtalan, fojtogató érzés keríti hatalmába, és rá kell jönnie, hogy nem elégedett jelenlegi életével, s azon filozofál, hogy jobb-e együtt maradni valakivel a biztonság kedvéért, vagy tovább kell keresni. Mind azt akarjuk, hogy semmi se változzon. (...) Inkább élünk boldogtalanul, mert félünk a változástól, attól, hogy leromboljunk valamit. Rájött, hogy a jelenlegi kapcsolatában nem találja önmagát, mintha élne egy életet, de kívülállóként szemlélné, ezért úgy dönt, hogy elválik férjétől. Persze feltehetjük a kérdést, hogy nem adta-e fel túl könnyen, hogy küzdhetett volna érte, de van az a pont, amikor már fölösleges. Mindezért lelkiismeret furdalás gyötri, s magát hibáztatja, hogy már nem képes a kapcsolatban boldog lenni. Egy alkalommal megismerkedik a jóképű és fiatal Daviddal, akivel gyorsan megtalálja a közös hangot, és össze is költöznek. David behatóbban foglalkozik a hindu vallással, s Lizzel is megismerteti ezt a fajta életfilozófiát, amit aztán Liz is gyakorolni kezd, s szépen lassan azt veszi észre, hogy a kedveséhez próbál igazodni, s megint nem önmaga. Gyakoriak a veszekedések köztük, mivel Liz mindent megtesz, hogy minden tökéletes legyen, túl sok időt töltenek együtt, s a szeretetével jóformán megfojtja a fiút. Mivel magából semmit sem ad, csak alkalmazkodik, ezért egy idő után érthető, hogy a pasi nem tud miért rajongani, mivel Lizben saját magát látja vissza és valljuk be, hogy a másikat nem azért szeretjük, mert pont olyan mint mi, hanem mert van benne valami izgalmas, valami más, ami belőlünk hiányzik. Minden azzal kezdődik, hogy elkezdesz vágyni valamire, olyan dolgokról kezdesz fantáziálni, amikről korábban még csak nem is álmodtál, és mielőtt feleszmélhetnél, villámcsapásszerűen önt el a szeretet és az izgalom. Azon kapod magadat, hogy úgy viselkedsz, mint egy megszállott drogfüggő, ha nem kapod meg az adagod, rosszul vagy, megőrülsz, és a díler, aki korábban folyamatosan termelte benned a vágyat, most mégis megvonja tőled a vágyott szert, amit korábban ingyen és bérmentve adott. Azon kapod magad, hogy lefogytál, reszketsz egy sarokban és a lelked is eladnád, ha még egyszer kapnál belőle. Időközben vágyad tárgya próbál megszabadulni tőled, és úgy néz rád, mintha még sohasem látott volna. Az a vicces, hogy nem hibáztathatod, hiszen nézz csak magadra, igazi csődtömeg vagy, igazság szerint te sem ismersz magadra. Végül eléred a vak szenvedély utolsó fázisát, teljesen és visszavonhatatlanul lejáratod magadat. Liz ezek után úgy dönt, hogy Olaszországba utazik, majd tovább Indiába, s onnan Balira. Olaszországban a dolce vita életérzés lengi körül, a vidám hangulat, finom ételek megteszik a hatásukat, barátokat szerez, megtanul olaszul, de tovább kell mennie, mivel ez a kis sziget az életében nem tarthat örökké, egyszer elsüllyed, ezért tovább utazik Indiába, hogy felkeresse a vallási gurut, aki útmutatást ad neki majd további életéhez. Folyamatosan keresi Istent, meditálni próbál, de lelki világa annyira kusza, hogy képtelen koncentrálni, és eldobni fájdalmát és önvádját, amely végig kísérti. A megbocsájtás saját magunknak a legnehezebb lépés mindannyiunk életében, Liz is nehezen birkózik meg a feladattal, de végül rájön, hogy bárhol kereshetjük Istent, Isten bennünk van, mindig is ott volt, s ez erőt ad neki ahhoz, hogy továbblépjen. Ezen a helyen találkozik egy amerikaival, aki szintén nehéz terhet cipel, és szintén Indiában, ebben a spirituális országban keresi a lelki egyensúlyát, elvonulva a világ szeme elől. Kezdetben tehernek érzi a férfi társaságát, de megismerve igazi énjét, barátokká válnak. Végül Liz úgy érzi, hogy hittel és megbocsájtással útnak indulhat Balira, hogy ott Ketut mestertől megtanuljon mindent, amit ő tud. Egy mesebeli kis viskót bérel a természet lágy ölén, a béke mindenhonnan árad. Nem is lenne romantikus film, ha nem pont ezen a helyen találna rá a nagy Ő. És láss csodát, itt üti el őt majdnem Felipe a bohém és érzékeny lelkű brazil, akivel szépen lassan közel kerülnek egymáshoz, olyannyira, hogy fellobban köztük a tűz. Mindketten csalódtak már a szerelemben, ezért kezdetben óvatosak, s nehezen nyílnak meg egymásnak, végül Felipe el akarja hívni Lizt egy szigetre, hogy töltsenek el ott pár napot kettesben, de Liz ekkor megijed, és attól tart, hogy megint nem tud önmaga maradni, s így elveszítheti a férfit, ezért nem megy vele, hanem úgy dönt, hogy hazautazik. Búcsúzóul elmegy Ketuthoz, aki azt a tanácsot adja neki, hogy azzal, hogy néha a szerelem miatt elveszítjük egyensúlyunkat, az még nem azt jelenti, hogy az élet egyensúlyát is elveszítjük. Ekkor Liz rájön, hogy mindennél jobban szereti a férfit, és vele akarja megtalálni az életben az egyensúlyt, szimbolikusan együtt kelni át az életen.